Családi gondok és gondolatok

Családi élet az, amikor apa hirtelen odasúgja, hogy „Anya, most ugass!” - a vakkantásra kicsifiú visszafordul a plüsskutyusa felé, és tovább babrálja. A szülők meg összenéznek a bögréik felett, hogy „Kösz, jó voltál!”, maradt további öt perc kortyolgatni. A családdá válás egy folyamat, aminek markáns kezdete a gyerek érkezése, de hónapok, évek kellhetnek ahhoz, hogy önazonosan éljünk a családi kötelékben.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Két felnőtt kapcsolata két értékrend találkozása is egyben. A szociális háttér, amelyben nevelkedtünk, a szülők – mára nagyszülők – lelkülete is visszaköszön abban a miliőben, amelybe kettőnk gyermeke érkezik. A feladatmegosztás pedig a lehetőségeinktől és az életkörülményeinktől is függ. Óriási nyomásnak voltak kitéve ezek a családi rendszerek az elmúlt egy évben, amikor jobb híján önmagukban kellett működniük. Akár egy áramforrástól elvágott kis falu – három fővel, néggyel, öttel, sokkal. „Önellátásra” átállni idő és tanulás. Nem az a természetes, hogy külső kapcsolódások, másoktól jövő visszajelzések nélkül létezünk – marakodunk, nevetünk, kiborulunk, beborulunk, felvidulunk –, hanem amikor egy tágabb szociális háló veszi körül a családunkat.

Az az elképzelés, hogy egy anya mindig imádjon a gyerekével lenni, nem életszerű. A valóságban sokszor kifutnánk a világból is. Persze nem tesszük meg, ha közben nincs kire hagyni a kicsit vagy a nagyobbacskát. Hát maradunk. Maradunk, és lehetőleg szembenézünk mindazzal, ami a torkunkba gubózott – végtelen kimerültség, lemondás, kételyek –, aztán megkeressük azt a valamit, ami számunkra is érdekes lehet egy műanyag palack gurítgatásban, fiókok ki-be csukogatásában, cetli morzsolgatásban. Rendszerint ott húzódik a babánk homlokán, a tekintetében, ha egészen közel hajolunk hozzá. Az elejétől kezdve érdemes közel hajolni az apáknak is, hogy ne sodorja el őket a család mellől a munka, az erőfeszítések, se a hangzatos hülyeségek – „Majd ha már beszélni tud!”

Számos vizsgálat bizonyítja, hogy nemcsak a nőkben zajlanak le hormonális változások a gyerek születésével, hanem a férfiakban is.1 Léder László pszichológus pedig azzal „sokkolja” az édesapákat az Apa Akadémia előadásain, hogy bennük is kiterjedt agyi területek aktiválódnak a gyerek születését követően, amelyek többnyire megfelelnek az anyai agyi aktivitásoknak. Tehát a biológiai rátermettségük vitathatatlan, cicideficit ide vagy oda.

Azonban amíg érvényben van az a társadalmi nézet, amivel az apák kapásból kiírhatók a gyerek első éveiből, de az éjszakai gondoskodás alól biztosan, nagy veszélynek van kitéve az apaságuk és a párkapcsolatuk is. A gyereknevelés – jelentsen ez minden terhes és csodás pillanatot együtt – évekre beékelődhet a szülők közé, ha az egyik jóformán ki se lát belőle, a másik pedig hozzá sem tud szagolni.

Hogyan erősítsük a családi kohéziót?

A fenti sorok fonalát most nem viszem tovább, mert annyifelé ágazhat, ahány család. Beszéljünk inkább pár egyszerű tippről, amikkel erősíthetjük az összetartozást a gyerekeinkben, bennünk pedig újra és újra felidézhetik azt az érzést, amiért a család mellett döntöttünk annak idején.

„Mi nagy levesimádó család vagyunk, igaz, Anya?”

Az apukája mesélt arról Jonatánnak, hogy mi vagyunk a belső körben, a rokonaink a külső körben, azután pedig a barátaink. Sokszor fogalmaztunk úgy, hogy a belső család most ezt csinálja vagy azt. Hivatkozni is tudtunk rá, amikor arról számolt be, hogy az egyik gyerek bántotta a másikat – „Milyen jó, hogy a belső családban mi nem viselkedünk így egymással!” –, vagy amikor éppen kiabálni kezdett: „A belső családban nem kiabálunk egymással. De szerintem a külsőben sem!” Mai napig hangoztatjuk azt is, hogy mi az, amit mindannyian szeretünk enni, inni, csinálni, mert mindez összeköt. A „mi” tudat pedig erősíti azt, aki részese.

Anekdotázzunk!

Az összetartozás – hovatartozás – egy fontos, megtartó erő az életben. Ezt éltetjük akkor, amikor továbbvisszük a családi anekdotákat, mesélünk a felmenőinkről, családi hagyományainkról. Ezáltal tudatosult bennem is, hogy azért tudok valamit, mert ők megtanítottak rá, engedték, hogy megfigyeljem őket és hagyták, hogy megtapasztaljam, amit meg kell. És ez nem ugyanaz a kontextus, hogy „Nah, olyan vagy, mint az apád!”, inkább az erősségeinket, a szerethetőségünket, a jóra való törekvésünket emeljük ki, amivel azt üzenjünk a gyereknek, hogy ez benned is ott van, kisfiam!

Ahány család, annyi UNO

Az 50 éves UNO-t mindenki ismeri. De vajon mindegyiket? Classic, Junior, Kifordított, Showdown, Minecraft, Jubileumi… és ez még messze nem az összes. Nálatok melyik lesz a kedvenc?

Szórakoztassuk egymást!

Ha valamit, akkor azt jól csináltuk a karantén alatt, hogy vacsora elé beiktattunk egy fél óra közös játékot. Társasoztunk, kártyáztunk, amőbáztunk. Lefogadom, hogy ennek nagy szerepe volt abban, hogy aztán gyorsabban aludt el a gyerek, hiszen nem volt hiányérzete, feltöltődött belőlünk nem sokkal előtte. Így maradt még bőven felnőtt időnk is esténként. De tudok olyan családról, ahol apa a családi séta előtt előrement és cetliket rejtett el, amit aztán a nagyobb gyerekek megkerestek. Mások a rendrakásból csináltak családi versenyt ebben az időben, mert másként elhatalmosodott volna a káosz: egy nagy tábla csokival jutalmazták magukat a végén. És ez most jó emlékeztető volt nekem is arra, hogy több aktív együttléttel gazdagítsuk a napirendet. Ha csak fél órákra is, ha csak a kötelező körök mentén van rá alkalmunk (lásd az elpakolást, vacsora készítést), akkor is, mert a változások viharában könnyen lemorzsolódnak az értékes kapcsolódások, amik nélkül viszont ínséges a családi élet.

1 www.pnas.org/content/111/27/9792.abstract

Fotók: 123rf.com

Oldalak