„Egy gyerekre előbb rászólunk, mint ugyanazért a felnőttre” – avagy kanaszta parti a nagyszülőkkel
Szeretem az öregeket hallgatni, ahogy felidézik a régi, nagy kanaszta partikat. Apósom rötyögve meséli, hogy egyszer abban maradtak, hogy négykor mindenki föláll az asztaltól. Ezután még két órát játszottak az asztal körül állva. Nem mintha ne lett volna nekünk is hasonlóan kicsapongó időszakunk (egy óra alvással, zuhany után irány a cég), csakhogy ők még mindig képesek átjátszani egy estét a nyolcvan küszöbén! Ez az életigenlés minden körülmények között jó példa előttünk, ahogy az unokáknak is, akik mostanra belenőttek a társaságba.
Ezek a történetek jutottak eszembe ma reggel, ahogy kinyitottam a szemem. Vagyis előbb sokkal lehangolóbbak, amint végigpörgettem a hírportálokat. Rossz szokás, jelzem! Ébredés után a telefonért nyúlni olyan, mint házhoz menni a pofonért. Sikerült beengedni a tudatomba még több aggodalomra okot adó (fél)információt, amitől elszíneződött a reggel. A reggel, ami minden egyes alkalommal reménnyel, újrakezdéssel, a fennebb valóba vetett hittel kínál meg – és amit úgy söpörtem le egy rossz szokásba fásult mozdulattal, ahogy az ügyetlenkedő kéz a kávét a konyhapultról. Hányszor mostam én már fel kávét a padlóról! De csak reggel, érdekes. Már szokásommá vált – ez éppen jó szokásommá –, hogy a malőrt látva visszafogom a számat elhagyni készülő cifrát, hogy egy szivaccsal és merő érdeklődéssel forduljak a fehér konyhabútoron lefelé csordogáló, a résekben meg-megálló lé felé. Ugyan még egyszer sem világosodtam meg tőle, hogy „mit üzent ezzel a Jóisten nekem?”, de szinte élvezem megtapasztalni azt a derűt és nyugalmat, amivel elfogadom az ügyetlenségemet. Ki tudja, talán egyszer eljutok arra a szintre, hogy képes leszek mindezt megelőzni! Sose lehessen tudni, megmondta Micimackó.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Meríteni mindenből, amiből lehet
„Carpe Diem”, idéztem a múlt héten is, vagyis „Ragadd meg a napot!”, ami nekem most, ebben a pillanatban azt üzeni, hogy ragadjak meg minden életkedvre, tenni akarásra, vidámságra, hálára, bizakodásra, reményre, bolondozásra okot adó pillanatot, amik aztán szépen felfűzve világítanak akkor is, amikor a nap huszonix órájának zöme egyébként borongós. Szorongáskeltő események árnyékában ezek a pillanatok nem feltétlen a pihenésben, hanem tevékenységekben érnek utol. Akár az életterünk körüli teendőkben, amikkel gondozzuk a már megszerzett javainkat, hogy minél tovább kiszolgáljanak bennünket, ne költsünk feleslegesen. Ugyanígy önmagunk „gondozása” kívül-belül is hozzájárulhat a belső biztonságunk fokozásához. Ahhoz az érzéshez, ami úgy állít talpra történjék bármi, mint a keljfeljancsit a belé rejtett nehezék.
Élmény és tanulás
A nagy család „kanasztás ágának” legkisebb unokája is belenőtt a társaságba, állapítottuk meg a hétvégén. Teljes magabiztossággal ül a felnőttek körében, mosolyfakasztóan használva a „szakzsargont”. Egyre ügyesebben tartja a lapokat, már magának összerendezi a legyezőt. Tessék, finommotorika fejlesztés! A nagyszülők megtanították neki a lapértékeket és a számolást is fejben, ami érdekes módon jobban megy neki most, mint a tanév során bármikor. Ráadásul legutóbb a nagymama egy párost is lejátszott vele, amikor állítólag elárulta neki a trükkjeit! – logika pipa. És a figyelemmegtartás fejlesztésén sem kell főjön a fejem itt a nyár derekán, mert megkívánja tőle a játék. Csak egy dologban kell résen lennünk.
![család kártya party mosoly asztal természet kültér](/sites/default/files/images/csalad_kartya_party_123rf.webp ""Egyre ügyesebben tartja a lapokat, már magának összerendezi a legyezőt. Tessék, finommotorika fejlesztés!"")
A gyereknek is lapot osztunk
Örvendetes tény, hogy a nagyszülők elismerése, dicsérete nagyon sokat nyom a latban. De vajon mennyit terhelnek azok „a nyelvi formulák”, amikkel anno őket is igazgatták gyerekként? Kellő önkritikával ugyan arra is ráláttam a hétvégén, hogy mi, felnőttek mindannyian hajlamosak vagyunk előbb és többször rászólni a gyerekre azért, amiért egymásra nem, vagy csak egy bizonyos határon túl tennénk. Hogyha a gyerek hosszabban rendezgeti a lapjait, vagy elkalandozik a figyelme, biztos valaki megsürgeti, hogy miatta áll a játék. A felnőttre tovább várunk, és elnézőbbek is vagyunk egymás hibázásával. Talán ez abból az alapfelállásból adódik, hogy a gyerek még kevesebb mindent sajátított el a körülötte lévő világból, ami a környezetét folyamatosan arra ösztökéli, hogy ilyen-olyan módon hozzásegítse ahhoz, amit a felnőttek már tudnak. Miközben a gyerekek jelenléte bennünket segít hozzá észrevétlenül ahhoz, amiről ő előttük fogalmunk sem volt.
Volt már veled olyan, hogy úgy akartál viselkedni, gondolkodni, érezni, ahogy az életed egy bizonyos napján vagy időszakában? Mert tudtad, hogy akkor valami olyannak voltál birtokában, ami segített átlendíteni az akkori mélységen. Most is erre volna szükséged! Nyugalom, nem cuccot árulok, csak nézőpontokat.
Leadfotó/Fotók: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
