Bombázó a bombák földjén - Interjú Szabadi Klaudia haditudósítóval

Nem fért a bőrébe

Ezt hogy érti, hogy onnantól eldőlt a sorsa?

Úgy, hogy miután elvégeztem az iskolát újságíróként kezdtem el dolgozni. Végigjártam a ranglétrát, gyakornoktól a felelős szerkesztőig, de mindig ugyanaz mozgatott, tudósítani csak a helyszínről lehet és érdemes, nem pedig az internetről összeszedni, esetlegesen ellenőrizetlen információkat, és az is kevés, legalábbis nekem, ha egy Afganisztánban szolgáló katona számol be a kinti helyzetről. Sokan ezt nem így látják, sőt őrült vállalkozásnak tartják, talán van is benne igazság, de úgy gondolom, vagy csináljuk rendesen, vagy ne csináljuk sehogy. Ezért aztán a kezdetekben különböző delegációkkal sikerült kijutnom, békefenntartó alakulatoknál töltöttem el nem kevés időt, majd “kisírtam” a Honvédelmi Minisztérium illetékeseinél, hogy engedjenek egyedül utazni, hosszú időre, hetekre, hogy minél több tapasztalatot szerezzek, és minél több cikket írhassak, arról, hogy a magyar katonák elképesztő dolgokon mentek keresztül, és volt olyan eset is, amikor bizony az amerikai katonákat is ők védték meg.

Erről mondhat valamennyit?

Keveset, de igen. Tudni kell, hogy Afganisztánban a gerillaharc a jellemző. A gerilla-hadviselés kerüli a nyílt összecsapást, meglepetésszerű támadásokat hajt végre, azaz az ellenség erejét állandó rajtaütésekkel felőrölni igyekvő harcmodor. Tanúja voltam egy olyan összecsapásnak, ami nagyjából másfél óráig elhúzódott. Ez a gerilla-hadviselésben nagyon sok időt jelent, ennyi ideig nem szokott tartani az ilyen jellegű támadás. Magyar-amerikai alakulat szaladt bele abba a bizonyos helyzetbe, és ráadásul afgán katonák is voltak velük, akiket ez az alakulat mentorált a tálibok elleni hadviselésben. Maradjunk annyiban, hogy mindenki menekült amerre látott, csak a magyarok maradtak, rémületes volt a káosz, ezért is húzódott el a harc, de a mi katonáinknak köszönhetően egyetlen amerikai, afgán és magyar katona sem halt meg aznap.

Fotó: Facebook