Ha beleragadunk a megszokottba, ne csodálkozzunk, hogy nem vagyunk boldogok
Mi az az űr, amit állandóan ki akarunk tölteni? Mi az, ami nincs, ami pedig az Élet értelmét adja?
Mi is beleesünk szüleink, az egész emberiség csapdájába – elhisszük a káprázatot. Dolgozunk látástól vakulásig. Nem azért, mert nincs mit enni, nincs hol lakni – de többet és többet akarunk, hisz van még jobb, még szebb, még látványosabb – húz magával az „űr”.
Alig van időnk gyerekeinkre figyelni, meghallgatni, biztatni őket – fáradtak és türelmetlenek vagyunk. Félnek elindulni az óvodába, majd az iskolába, az új munkahelyre. Félnek az újtól, később majd nem mernek nyugdíjasok lenni, hisz alig kaptak biztatást, hogy „bátran, ügyesen, menni fog”, az sem baj, ha elrontják, hisz lehet mindig újra kezdeni.
Kapaszkodnak abba, ami van, hisz akármilyen rossz is, de azt ismerik, az legalább biztonságot ad. A kinőtt nadrágot próbálják felvenni, de már kicsi! – recseg, ropog, szakad – jelezve, hogy az idő már meghaladta, váltani kell.
Hogyan váltsunk, ha félünk? Ha félünk az újtól, a kihívásoktól, a haladástól?
Ha nem kaptunk elég bíztató szót szüleinktől - ők sem kaptak, nem volt mit tovább adniuk – magunknak kell a hiányt, az űrt betölteni. Nem könnyű, hisz a gyerekkor mélységeit átírni nem egyszerű. De nőjünk fel! Tudatosan, a bennünk levő gyerek énünk kezét megfogva – önmagunkat biztatva!
Biztassuk magunkat! Biztassuk gyerekeinket!
Higgyünk magunkban, higgyünk gyerekeinkben!
Figyeljünk magunkra, figyeljünk gyerekeinkre!
Engedjük el a csalóka világ káprázatát, mely elveszi nem csak magunktól, de gyerekeinktől is az időnket, erőnket, mely nem tudja a bennünk levő űrt – mely a biztatásra vár – betölteni!
Ne kint, hanem bent, a szívünkben keressük azt, ami valaha elmaradt – az odafigyelést, a biztatást, a szeretetet. A figyelem soha nem hangos, soha nem látványos - a csendben születik. Ne vágyjunk többre, mint ami szükséges - semmit el nem vihetünk innét a Földről! Adjuk a legtöbbet, amink van - úgy magunknak, mint gyerekeinknek - az időnket, figyelmünket, hogy egy hittel teli, új generáció születhessen!
Aki ezt megkapta szüleitől, mutasson utat! Ám nem elveszett az sem, akinek felnőttként kell önmagát biztatni, bátorságot adni a következő életszakasz kihívásainak befogadására, példát mutatva vele a következő nemzedéknek.
Ha elzárjuk magunkat a világ elől, hogyan lehetnénk boldogok?
Miért gondoljuk, hogy jobb lesz az életünk, ha elszigetelődünk másoktól, ha nem segítünk, ha nem nyitjuk ki saját kis világunk kapuit? Talán ezért nem vagyunk boldogok. Cikkünkben tovább elmélkedünk a témáról - olvasd el!
Fotó: Copywriter Collective; Leadfotó: Hannah Fielding
Oldalak
