Ha elzárjuk magunkat a világ elől, hogyan lehetnénk boldogok?

Miért gondoljuk, hogy jobb lesz az életünk, ha elszigetelődünk másoktól, ha nem segítünk, ha nem nyitjuk ki saját kis világunk kapuit? Szakértőnk, Kováts Krisztina asztrológus keresi a válaszokat - vajon a bezárkózásban akad el a boldogságunk?

Hol akad el a boldogságunk - a bezárkózásban?

Felhív telefonon egy rokonunk, felénk járnak, beugranának – s mi megijedünk. Legszívesebben letagadnánk magunkat, nem akarjuk időnket, erőnket adni. Húsvétkor elmegyünk otthonról, nehogy ki kelljen nyitni az ajtót a locsolóknak! Kollegánk költözik. Talán megkérne, hogy segítsünk – s ezt megneszelve hamarabb lépünk le a munkahelyünkről.

Nem értjük, hogy az Élet miért olyan sivár, miért olyan unalmas, miért nem érezzük magunkat jól benne?! Mert - nem történik semmi!

Magányosan, vagy párunkkal /kettős magányunkban – elmegyünk egy rendezvényre, egy fesztiválra, egy wellness hétvégére – kifizetjük a sok pénzt, mellyel megvásároljuk szórakoztatásunkat, s valami mégsem stimmel - mintha lenne egy űr! Miért is ijedünk meg, ha kapcsolódni szeretnének velünk? Miért is szökünk meg otthonról, ha jönnének a locsolók?

Féltjük energiáinkat. Nem akarunk adni a nehezen összegyűjtött erőnkből. Nincs kedvünk színdarabot játszani, mosolyogni, hallgatni a másik panaszait, nem is beszélve az emeletre felcipelendő bútorokról, amihez még netán hozzájön párunk zsörtölődése is, amiért elmentünk otthonról. Óvjuk magunkat, kapni akarunk. Azért megyünk el a koncertre, a wellness hétvégére, hogy feltöltődjünk, hogy bennünket szórakoztassanak – hisz hiányunk van!

Mégis - miért nincs biztosítva az örömünk, a boldogságunk, annak ellenére, hogy mindent megkapunk a pénzünkért - bennünket szolgálnak, bennünket szórakoztatnak? Ha engedjük érkezni rokonunkat, ha figyelünk rá, ha képesek vagyunk együtt lüktetni vele – aminek a hatására kialakulhat egy jó beszélgetés, a közös múltunkban, gyökereinkben talált, már-már elfeledett emlék, élmény – szívünk nyílni tud.

Ha nem szökünk el a locsolkodók elöl, ha meglátjuk sutaságukban, kedvességükben azt az őserőt, melyet gyökereinkből merítenek a hagyomány ápolásával – nyílik szívünk! Ha nem lépünk le kollégánk kérése elöl, s odaadjuk neki időnket, erőnket, s felcipeljük az ötödikre a nagy, nehéz bútort – amiért ő hálás, hisz ki tudja, hogyan oldotta volna meg ezt a nagy feladatot, ami már gordiuszi csomó volt számára – hálája, szeretete nyitja a szívünket!

Lapozz, a cikk folytatódik a következő oldalon!

Fotó: annemoss.com