Aki látta '56-ot

Péter iskolás volt, mikor kitört a forradalom. Édesanyja a menekülés mellett döntött. Ez az ő története, hogy hogyan hagyták el a zöldhatáron keresztül, hóban, fagyban, félelelmben az országot. Ez is 1956.

Budapest

1956. október 23., kedd

Ma az iskolában beszélgettünk a belvárosi tüntetésekről, bár nem igazán értem, mi történik. Otthon a felnőttek, a szomszédok is, a mi lakásunkban zsúfolódnak a rádió körül, és megpróbálják értelmezni az egymásnak ellentmondó híreket.

A mamámmal és a nagyszüleimmel élek a Keleti pályaudvar közelében a Nefelejcs utcában. Az anyukám, mint műszaki rajzoló dolgozik egy építészeti tervező irodában, és esti iskolában tanul technikusnak. Ahogy általában, este iskolában van, ezért későn ér haza. A nagyszüleim, természetesen aggódnak, amióta a helyi rádió beszámolt néhány erőszakosságról, melyek a rádió épületének közelében történtek. Végül anyám hazaér, és mesél a tüntető bandákról, és jókedvűen újságolja, hogy ledöntötték Sztálin szobrát, ami a Városliget
bejáratánál állt.

1956. október 24-3., szerdától szombatig

A szabadságharcosok az utcán vannak, az elnyomó szovjet hadsereget legyőzték, és éppen elhagyni készülnek Magyarországot. Ez az új hír járja be a világot. Hatalmas boldogság lepi el a várost. November 3-áig úgy tűnik, hogy Magyarország végül megszabadul a szovjet átoktól. Megállapodnak a visszavonásukban az újonnan alakított ideiglenes kormánnyal.

1956. november 4-9., vasárnaptól péntekig

A szovjet hadsereg végül mégsem vonult ki az országból. Csapatok, nehéztüzérség, tankok oszlopai lépnek be keletről az országba és biztosítják a létfontosságú központok mindegyikét. A legnagyobb ágyúkat a Gellért hegyen élesítik be, és bombázni kezdik a várost. Olyan közel bombáznak a lakásunkhoz, hogy el kell hagynunk, és az óvóhelyen kell meghúznunk magunkat. Kétségbeesetten szólítják fel az ENSZ-t, hogy avatkozzanak közbe, de ez nem történik meg. Egy kamaszokból és fiatal felnőttekből álló, szedett-vedett, könnyű fegyverekkel felszerelt csapat, hogyan győzhetné le a Szovjet hadsereget?

1956. november 10- december 29.

Amikor végül kimerészkedünk az óvóhelyről, nem akarok hinni a szememnek. Az utcánk és a környék egy romhalmaz! Csodálatos módon a mi épületünket nem rongálták meg nagyon, néhány golyó ütötte lyuk tátong csak a falakon. Ez az épület túlélt két világháborút, és nem áll készen arra, hogy meghaljon egy egyszerű forradalom miatt. Az iskolában nem beszélgettünk a forradalomról. Mindenki félt. A tanárok is. Mindenki tartott a szovjet hadseregtől, és az ÁVÓ-tól, a titkos rendőrségtől.

Ez az időszak a szökések időszaka. Azt mondták nekem, nem szabad ezekben a bizonytalan időkben erről beszélgetni senkivel. Az iskolában csak azt látjuk, hogy tűnnek el az osztálytársaink. Elköltöztek egy másik országba, ahol több étel van. Természetesen a szívünk mélyén tudtuk az igazságot. Oda költöztek, ahol szabadság van! Miközben a szovjetek megszilárdítják a hatalmukat, a határokat lazábbra hagyják, lehetőséget adva arra, hogy a kedvetlen magyarok elhagyják az országot.Anyám és nagyszüleim sok pénzt költöttek, melyet egy éjszakai komoly beszélgetés követett. Tudtam, hogy a téma a szökés. Anyám legjobb barátja az elsők között volt, aki november közepén elszökött a férjével és a gyerekével. Éppen karácsony előtt jött egy levél, hogy biztonságban vannak! Mi leszünk a következők?

1956. december 30., vasárnap

A Keleti pályaudvarról indulunk Sopronba. Győrben ellenőriznek bennünket a katonák, nem hiszik el a mesénket, miért megyünk Sopronba, és leszállítanak bennünket a vonatról. Egy kis faluban töltjük az éjszakát.

1956. december 31., hétfő

Házigazdánk kocsival egy másik tanyára visz bennünket, amely közelebb fekszik a határhoz. Sokan vannak már ott, akik el akarják hagyni az országot. Aludni senki nem tud, mindenki érzi a veszélyt. Nagyvenes csoportokba osztanak minket, vannak családok, egyedülállók, fiatalok, idősebbek. Minden csoport saját vezetőt kap, harminc percenként tűnnek el a vaksötétben.

13:30-kor mi következünk, havas utakon haladunk, mezőkön vágunk át, fák között, erdőkben. A messzeségben apró fények látszanak, a határőrök lángjai, akik dezertőröket – minket – keresnek. Gyorsan haladunk, csak ritkán állunk meg pihenni.

1957. január 1., kedd, az új év első éjszakája

Éjfél után indulunk gyalog a fagyban, hidegben. Utasítanak minket, hogy vágódjunk hasra, ha egy-egy fénypont közelebb érne. Az, hogy szilveszter éjszaka menekülünk, tudatos választás volt. Abban reménykedtünk, hogy az őrök inkább isznak, mint dolgoznak. Egyelőre úgy tűnik, nem volt igazunk, és bármelyik pillanatban felfedezhetnek minket. A legjobb, ami akkor történhet, hogy visszaküldenek minket Budapestre.

Hajnali 3 körül a határ már nincs messze, de az őrök is egyre közelibbnek tűnnek. Ruhánk átázott, majd megyfagyunk. Átkelünk egy patak fölött egy kidőlt fán, már nem Magyarországon vagyunk, de még nem is Ausztriában. Mindenki suttog, a feszültség hatalmas. Csodák csodájára mindannyian átjutunk. Egy kis táblát látunk meg: Österreich - Ausztria! A Nyugat! Szabadság!

Bécs

1957. január 1. kedd

Andauban a Vöröskereszt menekülttáborában megvizsgálnak bennünket, és életemben akkor
ettem először banánt.

1957. január 2., szerda

Kapunk egy kis pénzt, és vonattal Bécsbe megyünk. Mivel azonban a magyar pénzt nem fogadják el, nem tudunk szállodai szobát bérelni, úgyhogy jelentkezünk a rendőrségen. Éjszakára bezárnak bennünket.

1957. január végéig

Másnap szabadon engednek bennünket, és az elkövetkező napokat egy apácazárdában töltjük. Anyám nagybátyja jóvoltából kicsit könnyebb az élet, mivel Amerikából hetente pénzt küld nekünk. A zárda, ahol lakunk, kiadja az utunkat, mert kiderül, hogy zsidók vagyunk.

Tábori élet

1957. februártól júliusig

Korneuburg. Ez tábor, Svédország által finanszírozott kifejezetten a magyar zsidó menekülteknek. Várunk a sorunkra, hogy az általunk választott Kanada mikor fogad be bennünket. Július 2-án végre a mi nevünk is felkerül a listára.

Kanada

1957. július 3., szerda

Végre repülőre ülünk, és elindulunk a várva-várt új élet felé.

Cikkünk a petesplaza.com oldal alapján készült.

Képek: fortepan.hu