Vírusirtó
Miért van az, hogy nehezen tudunk kimondani dolgokat? És ezek közül is talán azt a legnehezebb, legalábbis bizonyos pillanatokban, hogy a számunkra legfontosabb embereknek nehezen tudjuk kimondani, szeretlek. De miért? Hiszen pont az van, hogy a lelkünk legmélyén tudjuk, hogy ő, vagy ők érdemlik a legtöbb tiszteletet és szeretetet és mégis feléjük a legnehezebb kinyilvánítani a… Vagy tévedek?
Miért nehéz kimondani?
Persze azt könnyen kimondod egy telefonbeszélgetés végén „szia, szeretlek”, de amikor valami gebasz van, pont mikor arra volna szüksége, hogy azt érezze a másik, hogy fontos... Pont abban a pillanatban csak a fejedben játszódik le a jelenet, hogy megöleled az édesanyád, vagy adott esetben a párod, megsimogatod a hátát és halkan, de annál tisztább szívvel odasúgod neki, hogy „itt vagyok, ha kell” vagy csak egyszerűen „szeretlek”. És tudod mi a legborzasztóbb? Hogy ráadásul pontosan tudod, mert az ösztöneid megsúgják, hogy erre van a másiknak szüksége, de te valamilyen hülye indokkal mégis lebeszéled magad róla. Csak a fejedben jutsz el a pillanatig, a cselekvésig, de a valóságban meg sem mozdulsz.
Mi lehet az oka? Félsz? Ha kiadod magad, gyenge vagy? Ezt persze magamtól is kérdezhetném! Ha kimutatod az érzelmeid, akkor gyenge vagy, nőies, feminin vagyis mai szlenggel buzi? Gáz férfi létedre sírni? Vagy elárulni a másiknak, hogy ez a jelenet ebben a filmben most meghatott? Mi a büdös franctól félünk? Nem tudom a választ, de leírnám, ha tudnám! Pedig őszintén szólva, pont azt gondolom, hogy ha minden ember könnyebben beszélne az érzéseiről, ha nyitottabbak lennénk, ha kommunikatívabbak és legfőképp őszintébbek, akkor igen, jobb lenne a világ! Tudom, ez most egy kicsit idealisztikusan hangzik.
Az őszinteség
Apropó! Nem ott van elszúrva az egész, hogy nem vagyunk őszinték? Itt most elsősorban nem arra gondolok, hogy a főnök előtt füllentesz egy el nem készült jelentésről, vagy a suliban azt mondod „Tanár úr, én készültem”, hanem arra, hogy önmagunkat vezetjük meg. Nem látjuk az igazi okokat, indokokat, nem tudjuk, mi zajlik a kis lelkünkben, mire vágyunk igazán! Nem tudod, mert nem kérdezed meg! Vagy ha igen, akkor meg nem figyelsz a válaszra, a hangra. Nem arra, amelyik a fejedben karattyol állandóan, be nem áll a szája, mindig mindenkinél okosabb… Hanem amelyik a mellkasodban, vagy a füledben vagy a fejed közepén szép nyugodtan beszél. Ezt hívom én „A HANG” -nak. Szinte súg, pontosabban sugall. Szép csöndesen mindig jelen van, mindig segít, de nem vagyok képes meghallani, mert az elmém olyan hangosan pofázik, hogy nem hallom meg. De én vagyok a hülye, hogy nem csendesítem le az elmém, és nem hangolódok a szívemre. Pedig, ha megtenném, sose kerülnék olyan bajba, mint amibe az elmém sodor.
Oldalak
Hirdetés
