Mamma Mia! Berlin

Valami hiányzott

A szünetben kicsit elgondolkodtam. Mindent értek, hisz a szöveg az teljesen ugyanaz, mint otthon. Minden jelenetet ismerek, de valami mégis hiányzik. Aztán rájöttem, hogy a látvány hiányzik. Nem a fények, vagy a jelmezek, hanem, hogy sokan táncolnak és énekelnek egyszerre a színpadon. Vagy csak ennyire belém égett az otthoni képek látványa? Nem tudom, de hiányérzetem volt.

A második felvonás is hasonlóan telt. De hogy éreztessem, miért is volt ez a fura érzés. Például Rosie és Bill száma, a Tuti csaj (Take A Chance On Me) egy templomban játszódik. Az egész dalban ketten vannak a színpadon és a nő “szerelmet vall” a pasinak. Voltak vicces pillanatok, de alapvetően nekem kevés volt. Nagy tér, tele székekkel, kis kergetőzés, aztán simogatás… Míg a Madáchban egy nagyszerű ötletre volt felépítve az egész szituáció, ami már önmagában is vicces, és aztán a próbafolyamat alatt, csak úgy dőltünk a nevetéstől. Valahogy dúsabb az egész. Rosie szép lassan letépkedi magáról a “fölösleges ruhadarabokat”, majd ott áll egy olyan fehérneműben, amin Bill képe van, és itt végre megtörik a jég, Bill megadja magát Rosie-nak.

De ezzel együtt egy nagyszerű előadás volt! Igazán jól éreztem magam!

Az éneklés

Egy dologról szándékosan nem beszéltem eddig, és az az éneklés. Ezek az emberek úgy énekeltek, mint a Félistenek! Lenyűgöző volt! Nem tudom érteni fogod-e, de olyan, mintha sokkal jobban ismernék saját magukat, a saját hangjukat. Olyan lazaság és magabiztosság sugárzott belőlük, hogy kérdés nem volt, hogy meg lesz-e az a hang, vagy sem. Mindent elhittél, mindent értettél, amit az énekhangjukkal közölni akartak. Finom, puha, meleg, hol halk, hol tökös, de mindig tiszta emberi hangok… Nem, hogy hamisság, egy rossz intonáció sem volt. Mintha cd-ről szólna minden. Ezt nagyon irigylem tőlük. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy van még mit tanulnom.

Az előadás végén persze mindenki állva tapsolta végig a fergeteges finálét, bár nem invitáltak senkit a színpadra táncolni. :)

Felszabadultan és vidáman jöttem ki a színházból és úgy döntöttem, hogy megvárom azt a srácot, aki Sky volt (amit én is játszom). Azért szép emlék lenne egy közös fotó. :)

A nagy találkozás

A művészbejárónál vártam Marc Früh-re, de ő volt az utolsó, aki kijött. :) Jellemző! Én is pont ilyen vagyok. :) Nem siettek el semmit. :) Így, amíg őrá vártam, találkoztam a darab főszereplőivel. :)

Először Jerry Marwig jött ki, aki a férfi főszereplő volt, vagyis Sam.

Elég sokat beszélgettünk, és hamar kiderült, hogy a barátnőjét várta, aki viszont a darab női főszereplő volt, vagyis Donna.

Nos, ő Sabine Mayer. És egy párt alkotnak Jerry Marwiggal, vagyis Sammel. :) Na, mit szólsz?!

Utánuk Cusch Jung jött ki, aki az előadásban Harry volt.

Mindenáron azt akarta tudni, hogy hangzanak magyarul bizonyos mondatok. Vicces figura volt.

Egy perccel később Bill jött ki az ajtón, azaz Jörg Zuch. Ő kicsit zárkózottabb volt, ez a visszafogott mosolyán is látszik.

Már kezdtem feladni, mert nagyon hideg volt, de aztán egyszer csak kijött az a srác, akire vártam! Marc Früh, azaz a berlini Sky!

Egy nagyon laza, nyitott harsány srác. Pár perc beszélgetés után azt mondta, hogy szól Larának, aki Sophie az előadásban, mert nem mehetek el úgy, hogy vele nem készítünk közös képet! Azonnal beinvitált a hidegről a művészbejáró előterébe, ahol ő eltűnt, de fél perc múlva megjelent Lara Grünfelddel, aki kitörő örömmel fogadott. Én voltam a legjobban meglepődve. Nyilván Marc dióhéjban tálalta neki, hogy miért kell kijönnie, és azt kell mondanom, hogy nagyon cuki volt! Nem csak a játéka és az énekhangja nyűgözött le, de a kedvessége is. :) Úgy viselkedett, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Nagyon kedvesek és nyitottak voltak mindketten.

Persze Larát és Marc-ot meginvitáltam, hogy nézzenek meg minket a Die Schöne und das Biestben, de mivel nyolc (!) előadásuk van egy héten, sajnos nem tudnak megnézni.

Azt hiszem, még sokáig fogok emlékezni erre az estére! Nem csak azért, mert egy fantasztikus show-t láthattam, hanem mert sikerült pár mondatot váltanom azokkal az emberekkel, akik a világ egy másik pontján ugyanazt az előadást játsszák, mint én. Nagyszerű érzés volt!