"Az én kedves anyukámat szidták" - A tahó utasoknak üzen a stewardess

Újabb csodás nap elé nézünk, hatalmas vihar várható a nyugati térségből... Remek. Tehát kint most van 27 fok, de bármelyik pillanatban ronggyá ázhatok. És megkockáztatom, hogy a praktikusan összecsukható esernyőm se bírná ki a kis cuki tornádót, ami tuti akkor kap el, amikor épp úton vagyok. Na jó, összeszedem a bátorságom és nekivágok a reptérnek. Kabátot nem viszek, mégis csak itt lóg a nyár a nyakamban.

Viharos erejű szél

Na jó, erről nem volt szó. Viharos erejű szél, ami még a maradék lelkesedést is kifújja belőlem. Tiszta ideg leszek, mire beérek. Ráadásul a fél óráig komponált frizurámnak is úgy tűnik, lőttek. Dreiwettertaft, mi? Hát a szupertornádót még az gigafix hajlakk sem bírta. Mindegy, legalább eső nélkül megúsztam. Eddig.

A szuperkaramellás lattémat szürcsölgetve innen a terminálból nem is tűnik olyan vészesnek az idő. Kicsit be van borulva, de semmi extra. Lehet túllihegtem reggel a dolgot. Eszembe jutott, mikor kicsi koromban a nyári viharoknál hogy féltünk a testvéremmel. Ilyenkor mindig átrohantunk egymáshoz és nem mertünk elaludni. Egy takaró alatt kuporogtunk és minden mennydörgésnél visítottunk. Anyám jókat derülhetett rajtunk, néha benézett, hogy éppen hol tart a katasztrófafilmünk forgatása. Szerencséjére a viharok sosem tartottak sokáig.

Immáron megnyugodva, teljes magabiztossággal lépkedtem fel a lépcsőn a vasmadár gyomrába, ahol nem sokkal az utolsó korty folyékony életelixír elfogyasztása után már meg is jelentek az első páciensek, a kedves kis utaskáim. Mintha egy filmbe pottyantam volna bele, lassítva láttam az eseményeket. Épp abban a pillanatban, amikor a legelső úr rátette a frissen polírozott barna bőrcipőjének elejét a legalsó lépcsőfok közepére, hatalmas dörgéssel és villámlással megnyílt az ég, és a tűzoltók által is megirigyelt özönvíz zúdult a kint várakozókra. Nyilván mondanom sem kell, hogy 2 és fél másodperc alatt ázott mindenki ... na ide ilyen szót nem írhatok le.

Fotó: flickr.com