Mi leszel, ha nagy leszel? Humorista! - Duplainterjú Kőhalmi Zoltánnal és Musimbe Dávid Dennisszel
Nálatok hogy működött?
MDD: Megint vélek felfedezni némi párhuzamot. Édesanyám szerintem még most is kicsit szkeptikus, de talán már látja azt, hogy ez tényleg lehet egy út. A barátaimmal nagyon szerencsém van, mert olyan barátaim vannak – és én nagyon hiszek abban, hogy olyan emberekkel veszed körül magad, amilyen te is vagy –, akik mind nagyon ambiciózusak, tehetségesek, ők például mindig biztattak. Nem lepődtek meg, amikor jelentkeztem a tehetségkutatóra, hanem támogattak, mondták, hogy menjek és csináljam, ha úgy érzem, hogy ez az én utam.
Milyen volt az első fellépés? Tud az ember egyáltalán a közönség reakcióira figyelni vagy örül, ha túléli?
KZ: Én nagyon, de nagyon izgultam. Van állítólag róla egy felvétel, amit nem láttam még, ezt egy barátom rejtegeti – valószínűleg zsarolási céllal. Azt gondolja, hogy majd egyszer előveszi és ez nekem nagyon kellemetlen lesz. Az biztos, hogy az első tévés fellépésem utána volt pár hónappal, tehát emlékeztethet arra, és az is meglehetősen furcsa most így visszanézve, olyan hadarásfaktorral dolgoztam, és nagyon aggódtam, az biztos.
Amikor a fellépés egyáltalán szóba került, azt mondtam, hogy csak egyet vállalok, mert sosem gondoltam, hogy színpadra kellene állnom, egy nagyon csendes háttérember voltam. Aztán amikor Litkaiék elkezdték csinálni a Godot-ban a Dumaszínházat, lejárogattam, és kedvet kaptam kipróbálni. Végül annyira működött, hogy mindenki győzködött, hogy csináljam tovább. Eleinte annyira izgultam, hogy már két nappal fellépés előtt nem lehetett hozzám szólni. Az biztos, hogy ez egy gyötrelmes dolog volt.
.jpg "\"Mindenki győzködött, hogy csináljam tovább\"")
Akkor te épphogy túlélted…
KZ: Igen, és még egy jó darabig ez volt. Most már pár perc kell, hogy felkészüljek, egy negyed óra, hogy ráhangolódjak, de hosszú ideig reggel én már más tudatállapotban voltam, fellépés, jaj, mi lesz, jaj, mi lesz.
MDD: Először én is nagyon durván izgultam. Az első fellépés a Bethlen téri színházban volt, felvettem egy zakót, és egyszerűen olyan szinten vert le a víz, hogy mielőtt felkonferáltak, majdnem kimentem, mert úgy éreztem, el fogok ájulni. Ott álltam idegen emberek előtt, életem első fellépésén, és fel sem tudnám idézni, mit mondtam. Ez egy olyan érzés volt, amit nem fogok soha elfelejteni. Ott tapasztaltam meg először, milyen az, amikor nem a barátaimnak mondom, hanem olyan embereknek, akiket életemben soha nem láttam. Aztán ahogy nevettek, úgy oldódtam én is fel.
Kaptatok a pályatársaktól biztatást?
KZ: Ez egy olyan szakma, hogy nem szívesen adják át a titkokat vagy a titkok kulcsát. Mi Fábry műsorába kerültünk be háttéremberként, aki egy kivétel ebből a szempontból, ő támogatott bennünket. A Rádiókabaréban például nagyon változóan fogadtak, most nem mondanék neveket, de volt olyan, aki rögtön úgy fogadott minket, mint kollégákat, barátokat, és van, aki még mindig úgy csinál, mint aki nem ismer.
Dennis, ti azért vetélytársként kerültetek a tehetségkutatóba. Milyen most a viszony?
MDD: Szerintem mindenhol van versengés. Nem láttam az összes előadót, aki a negyvenbe bejutott, de a húsz közé jutottak között voltak olyan srácok, akikkel a Fiatal Félőrültek Fesztiválján (a Dumaszínház saját tehetségkutatója – a szerk.) már léptünk fel együtt, és már a mezőnyben kialakult, ha nem is klikkesedés, inkább szimpátia. Vannak olyanok, akikhez közelebb kerültem – például Biri Balázzsal nagy cimborák lettünk –, és vannak, akikkel kevésbé, de ez szerintem nem is működik másként, ugyanúgy, mint mondjuk egy munkahelyen. Egyszerűen a hasonló rezgésű emberek jobban megértik egymást. Azt érzem, hogy mi, akik a döntőbe jutottunk, picit olyanok vagyunk, mint az egyetemi kosárlabdacsapat játékosai, akik bekerültek az NBA-be, nekünk az egész tök új.
Lapozz, az interjú még folytatódik!
Oldalak
Hirdetés
