Marion Cotillard hipnotikus új, Andersen-ihlette filmjében – The Ice Tower kritika

Történet egy fiatal árváról, akit teljesen megbűvöl egy kiszámíthatatlan és kegyetlen filmcsillag, ezáltal a narcisztikus bántalmazó és áldozatának klasszikus játszmáját ismerhetjük fel benne.

Modern tündérmese a megszállottságról

A hetvenes évek Franciaországában járunk: a 15 éves Jeanne (Clara Pacini) megszökik a nevelőotthonból, és egy elhagyatott filmstúdióban talál menedéket, ahol épp Andersen Hókirálynő meséjének adaptációját forgatják, főszerepben egy titokzatos sztárral, Cristina Van Der Berggel (Marion Cotillard). Ahogy a fiatal lány egyre mélyebbre merül ebben a furcsa, álomszerű közegben, úgy veszítjük el mi is a tájékozódási pontokat - a végére már nem is tudjuk, hol ér véget a forgatás, és hol kezdődik a valóság.

A történet középpontjába a két nő kapcsolata kerül. Jeanne egy anyát és otthont keres, Cristina pedig csodálatot és behódolást – kettejük viszonya egyszerre bizalmas és nyugtalanító. Cotillard itt egészen más arcát mutatja, mint amit tőle megszoktunk: hideg, távolságtartó, néha már ijesztő. Figurájában keveredik a hatalomvágy és az önpusztítás – mintha Marlene Dietrich és a klasszikus hollywoodi dívák szelleme elevenedne meg újra, de egy sokkal sötétebb vátozatban. Ezt a merev karaktert remekül ellensúlyozza Jeanne naiv és ártatlan alakja akit Clara Pacini korát meghazudtoló érzékenységgel formál meg.

Mintha Kékszakáll történetének egyfajta újraértelmezését látnánk: Cristina titkokkal teli figura, aki hatalmát az elérhetetlenség és a csodálat révén gyakorolja, Jeanne pedig egy kíváncsi, ártatlan fiatal nő, aki minden "ajtót" kinyit, hogy megtalálja az elveszett anyai szeretetet. Ám gyengédség helyett a nő rideg önimádatával szembesül. A kettejük közti kapcsolat kölcsönös függőség: egy veszélyes vonzalom, amelyben a színésznő nemcsak a vásznon, hanem a valóságban is uralja és kísérti a lányt - így szivárog át a Hókirálynő az életbe is. A filmben elhangzó sor – „A Hókirálynő elvárja, hogy akik szeretik, feláldozzák magukat érte” – nemcsak a mesére, hanem magára a kerettörténetre is igaz. Jeanne azonban kiszabadul ebből a szorításból és megtörik a bűvölet, amely addig rabul ejtette. Ez a felszabadulás ad a filmnek egy árnyalatnyi feminista olvasatot.

A film rendezőjének - Lucille Hadžihalilović-nak - párja, Gaspar Noé rövid cameóban tűnik fel mint a stúdió rendezője, míg August Diehl Cristina barátját és orvosát alakítja - tehát a mellékalakokat is fajsúlyos személyiségekre bízták. Bár csak néhány jelenet erejéig tűnnek fel, jelenlétük kijózanító Cristina és Jeanne intenzitásához képest.

A The Ice Tower (A jégtorony) egyik legnagyobb ereje a vizuális világában rejlik – nem véletlenül kapta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a Kiemelkedő Művészi Hozzájárulásért járó Ezüst Medvét. Hadžihalilović a legapróbb részletekig kidolgozza a film hipnotikus világát: a prizmás fények, a baljós zene és a tündöklő díszletek a 80-as és 90-es évek fantasy filmjeit idézik – kicsit Fantasztikus labirintus, kicsit Szentivánéji álom –, mindezt egy modern tündérmese csomagolva. A film atmoszférája sűrű, sejtelmes és magával ragadó, a tempója viszont kifejezetten lassú, helyenként vontatott. A rendező láthatóan tudatosan vállalja ezt a lassúságot, de nem mindig tudja megtölteni tartalommal: néhány jelenet egyszerűen nem viszi előre a történetet, ilyenkor pedig a film öntetszelgővé válik. Ugyanakkor ez a ritmus hozzájárul ahhoz a különös, álomszerű hangulathoz, ami az egyik legnagyobb erénye. A The Ice Tower tehát inkább érzéki élmény, ami sok néző türelmét próbára teheti. Ám aki hagyja, hogy magával sodorja ez a melankolikusan szép, hűvös világ, annak különleges moziélményt tartogat.

A filmet a Budapest International Film Festivalon mutatták be, a hazai mozis premier időpontja egyelőre nem ismert.

Lead: BIFF