A mentálisan beteg Kennedy-lány, akiből roncsot csinált a lobotómia

A megoldás: lobotómia

Joe Kennedy végül drasztikus lépésre szánta el magát: 1941 novemberében lobotómiát végeztetett el Rosemaryn. Akkoriban a lobotómia (az agy elülső részének, a homloklebenynek a megsemmisítése), rendkívül modern eljárásnak számított, illetve az egyetlen olyan ismert beavatkozásnak, amivel - legalábbis úgy hitték - valamennyire kezelni lehet a mentális problémákkal küzdő pácienseket. Lobótómiát már az 1890-es években is végeztek, de António Egas Moniz volt az, aki 1936-ban publikálta az eljárással kezelt dühöngő betegekről szerzett tapasztalatait. Eredményeit 1949-ben Nobel-díjjal jutalmazták.

Moniz munkássága nagy hatással volt Walter Freemanre, később ő és James W. Watts végezték el Rosemaryn a lobotómiát. Freeman arra tette fel az életét, hogy az eljárást tökéletesítse, ám amikor egy betege belehalt a beavatkozásba, elvették az engedélyét. Ezután állt össze a már említett Wattsszal, akivel 1936-tól számtalan lobotómiát hajtottak végre közösen. Freeman a műtétek tapasztalatai alapján feltalálta a transzorbitális lobotómiát, amelynek lényege az volt, hogy a szemüregnél található vékony csontot áttörik, ezzel pedig roncsolják a szemgödörben lévő agylebenyt.

Rosemary apja egy újságban olvasott Freeman és Watts eredményeiről, azután vitte el hozzájuk a lányát, hogy megvizsgálják. A két orvos agitációs depressziót állapított meg, amire szerintük egyértelmű gyógyírt csak a lobotómia jelenthetett. Rosemary nem tudott róla, mi vár rá, így nem is tiltakozhatott apja terve ellen. A műtétet követően a bal oldalára lebénult, alig tudott beszélni, a feje a vállára dőlt, és úgy is maradt örökre. 23 éves korában a New York-tól északra található Craig House nevű pszichiátriai intézetbe költöztették, ahol teljes ellátásra szorult, és mivel továbbra is dührohamokkal küzdött, őrök vigyáztak rá. Újra kellett tanulnia beszélni, enni, fogat mosni, öltözködni.

Fotók: Instagram