Várnagy Andrea zongoraművész: A férjem az, aki kirángat az önsajnálatból

"A közönség szeretete erőt ad"

Kaptok visszajelzéseket?

Természetesen számtalan formában kapunk visszajelzést. Van, aki e-mailt ír, vagy a közösségi oldalunkon keres meg minket. Előfordul, hogy a koncert után gratulálnak, köszönik meg az élményt. De előfordult, hogy odajött egy kislány és csak annyit mond: úgy szeretnék zongorázni, mint te. De arra is volt már példa, hogy átöleltek a gyerekek, hozzám bújtak, autogramot kértek a karjukra, majd a tanáruk, kísérőjük közölte, hogy most néhány napig biztosan nem fognak kezet mosni.

Ilyenkor mit szoktál reagálni?

Őszintén? Potyognak a könnyeim a meghatottságtól.

A következő kérdésem az lett volna, hogy ezen a pályán nem ritkák a kudarcok, a nehézségek. Neked mi segít a továbblépésben? De azt hiszem, az előbb megválaszoltad…

A közönség szeretete mérhetetlen erőt ad. Alkatomnál fogva én ezeket a pillanatokat nagyon mélyen élem meg. Ugyanakkor az érzékenységem miatt a problémákat is erőteljesebben élem át, és nagyon el tudok keseredni. Ilyenkor a férjem az, aki kirángat az önsajnálatból, felvidít, segít. Általában sikerül is neki, szerencsére. Eddig pályafutásunk során egyetlen egyszer voltunk mindketten olyan mélyen, hogy abba akartuk hagyni. Emlékszem, kint ültünk a teraszon és eldöntöttük, befejezzük. Bár annyira nem tudtunk főzni, azzal viccelődtünk, még akár az is jobb ötlet lenne, ha kifőzdét nyitnánk, vagy bármi másba fognánk. Másnap aztán kaptam egy telefonhívást, és felkértek, hogy egy amerikai prédikátor feleségének a születésnapján adjunk koncertet. Olyan meggyőzően kérleltek, hogy mondtam a férjemnek, ezt még vállaljuk el. Zsolt persze tiltakozott, hiszen megállapodtunk valamiben. Szerencsére sikerült rávennem, hogy utolsó, amolyan búcsúkoncertként vállaljuk el ezt a fellépést. Ott, azon a koncerten a vendégek nagyon meghatódtak, a szülinapos hölgy odajött a zongorához, végig áhítattal hallgatta a zenét, majd közölte, kevés ilyen élményben volt része. Ez a tehetség Isten ajándéka, amivel élni kell, és olyan kapukat nyit meg előttünk, amire mi csak vágyunk. Mondanom sem kell, hogy onnantól nem volt kérdés, hogy marad számunkra a koncertterem. Érdekes egyébként, hogy az egész életünkre jellemzőek az ilyen jellegű jelek, jelzések. Amikor valamelyikünk elkeseredik, legszívesebben feladná, mindig kapunk egy telefonhívást, egy felkérést, egy visszajelzést, ami segít továbblendülni.

Több mint húsz éve dolgoztok és éltek együtt a férjeddel tökéletes harmóniában. Soha nincs feszültség köztetek? Hogy tudjátok különválasztani a munkát és a magánéletet?

Zsolt életem szerelme, a lelki társam és a legjobb kolléga, akit el tudok képzelni. Amolyan diákszerelem a mienk, hiszen mindketten a győri Zeneművészeti Főiskolán szereztünk zongoratanári-kamaraművészi diplomát, itt ismerkedtünk meg. Érdekes, hogy amikor megláttam, eldöntöttem, egyszer ő lesz a férjem, és az ösztöneim, a megérzéseim nem csaltak. 23 évesek voltunk, amikor összeházasodtunk, és kimentünk Németországba. Nehéz időszak volt, de emberileg és szakmailag is nagyon sokat tanultunk, csodás időszak volt az életünkben. Akkor ott kint egymásra voltunk utalva, kezdetben csak egymásra számíthattunk. Persze köztünk is vannak nézeteltérések, hazudnék, ha azt mondanám, nálunk mindig mindent belep a rózsaszín köd. De a konfliktusokat megtanultuk kezelni, ebben segít a másik iránti szeretet és tisztelet. A közös munka pedig szerintem több előnnyel jár, mint hátránnyal. A mi szakmánk elég rapszodikus, egy kívülálló nem biztos, hogy meg tudna barátkozni a sok utazással, fellépéssel, próbával. Nem biztos, hogy megértené a gondjaimat, hogy vissza tudna terelni a helyes irányba, ha elkeseredem, és ugyanúgy át tudná élni az örömeimet. Persze nem akarok általánosítani, hiszen az ellenkezőjére is lehet példa. Nálunk ez bevált, bár hozzátenném, ahogy az életben minden másért, úgy a boldog, kiegyensúlyozott házasságért is meg kell küzdeni. Tudatosan figyelünk arra, hogy elég időt szánjunk egymásra és persze a gyerekekre is.

Fotók: Várnagy Andrea