Titkok a tófenéken: ezt találnánk, ha leeresztenénk a Balatont

Római kori leletek

A Balaton partján több mint két évszázada makacsan tartja magát a szóbeszéd néhány rejtélyes víz alatti építményről. Időről-időre felröppen a hír, miszerint valaki talált valamit a tó fenekén Tihanynál vagy Örvényesnél. Egyesek a csendes esetéken még az elsüllyedt falu harangjának, hullámzás okozta kongatását is hallani vélték. Mások azt állították, hogy a nagy aszállyal sújtott években látták egy vár vízből kiálló tornyát.

Magyarországon az 1950-es évek második feléig szinte ismeretlen volt a könnyűbúvárkodás, így csak halászok elmondásaira lehet hagyatkozni. Végül 1957-59-ben két muzeológus, Tóth Lajos és Szentléleky Tihamér kezdett behatóbban foglalkozni a rómaiak 2-4. század közötti tevékenységével a tó környékén. Ők a rendelkezésre álló adatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Balaton mélyén valószínűleg több, római korban épült villa romjai is heverhetnek. Ugyanis abban az időszakban, amikor rómaiak a tó környékén a legaktívabbak voltak, komoly és hosszan tartó aszály sújtotta a vidéket, ennek következtében pedig a partvonal mintegy 500-1000 méterrel beljebb húzódott a meder irányába. Az aszály-dagály változása a tó természetes folyamata volt a szabályozás előtti időszakban. Ahhoz azonban, hogy az elméletet igazolni tudják, a partokon is ásatásokat kellett kezdeni, hogy a feltételezett villák társait a mai szárazföldön is megtalálják. Sikerrel is jártak, a parton római település nyomaira bukkantak.

Később búvárok megerősítették a feltevéseket, hogy a vízben épületek romjai találhatók, sőt az általuk felhozott tárgyak – cserépkancsó, római dárdahegy, aranypénzek és ékszerek – egyértelműen római időkből származónak tűntek. Az erre a célra létrejött bizottság ekkor úgy döntött, hogy következő év, vagyis 1959 tavaszán mintegy húsz könnyűbúvár segítségével teljes egészében átfésülik a medret. Ez azonban soha nem történt meg. Talán egyszer megtudjuk a teljes igazságot, addig pedig marad tovább a szóbeszéd.

A kutatók 1961-ben Szántód közelében újabb érdekes felfedezést tettek. Akkoriban éppen medermélyítési munkák folytak és a kotróhajó római kori leleteket fordított ki az iszapból. Egy komolyabb kutatócsoport látott neki a részletesebb keresésnek. Mivel a víz alatt igen rosszak a látási viszonyok, így azokon a részeken, ahol a fémkereső jelzett, hosszú csáklyákkal tapogatták a medret. Ha a csáklya koppant, akkor azon a helyen egy búvár azonnal lemerült és megvizsgálta, hogy mit találtak. Végül ezzel a módszerrel egy, a partra merőleges, mólószerű építményt valamint fa cölöpöket találtak. A kutatók véleménye szerint ez egy fix és jól használható kikötő lehetett, melyet a későbbiekben bővítettek, alakítottak az igények szerint. A hajóknak így nem kellett a sekély és iszapos fenéken túl közel kerülniük a parthoz. Ráadásul az építmény formája és különösen mérete alapján a móló mélyen benyúlt a szorosba, azzal a céllal, hogy lerövidítse az evezéssel áthidalandó távolságot a két part között. Így a szállítandó terményeket, építőanyagot és ki tudja mi minden mást, a móló végéig kocsikon szállíthatták, míg onnan már csupán néhány száz métert kellett vele evezni a tihanyi partig (mely akkor valószínűleg az örvényesi romokig nyújtózott). Ezt az elméletet kiválóan alátámasztja, hogy a romok ma is homokpadot alkotnak a szántódi part közelében, így a hajók csak a szoros közepén tudnak biztonsággal áthaladni, ott azonban a víz hirtelen kimélyül az úgynevezett tihanyi kútban.

Lapozz a folytatásért!