Elhunyt Tarr Béla

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező - a magyar mozgókép-művészet egyik legjelesebb, külföldön is ismert és elismert alkotója - 70 éves volt.

Meghalt minden idők egyik legnagyobb magyar filmrendezője

Hetven esztendős korában elhunyt Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a honi mozgókép-művészet egyik legfontosabb és legismertebb alakja, aki külföldön is nagy szakmai megbecsülésnek örvendett.

A direktor halálhíréről kedden Bojár Iván András számolt be a Facebookon. "Tarr Béla mesélt. Legyen könnyű az útja. Köszönjük, hogy volt nekünk" - fogalmazott.

Tarr Béla 1955. július 21-én, Budapesten látta meg a napvilágot. Édesapja díszlettervezőként dolgozott, egyebek mellett a Magyar Állami Operaházban, édesanyja pedig a Madách Színház súgónőjeként kereste kenyerét. Tarr már tizenéves korában belekóstolt az amatőr dokumentumfilm-készítésbe, majd a Balázs Béla Stúdió ifjú filmesei karolták fel, akik nyersanyagot és anyagi hátteret is biztosítottak számára első valódi szárnypróbálgatásaihoz. Huszonkét esztendősen forgatta első, Családi tűzfészek című nagyjátékfilmjét, mely eredetileg egy kilakoltatott pesti család krónikája lett volna (nem játék-, hanem dokumentumfilmes eszközöket alkalmazva), a rendőrség azonban nem engedte a helyszín közelébe a stábot.

Tarr végül dokumentum-játékfilmet készített a témáról, s az 1979-ben bemutatott Családi tűzfészek meg is hozta számára az első jelentősebb szakmai elismerést. Lecsúszott, kallódó hősökről, lejtőre került életekről, a munkásosztálybéli miliő nehézségeiről regélt olyan - szintén megkerülhetetlen fontosságú - alkotásaiban is, mint a Szabadgyalog (1981), a Panelkapcsolat (1982), vagy az Őszi almanach (1985).

A nyolcvanas évek derekán kezdődött legendás, gyümölcsöző munkakapcsolata a nemrégiben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai Lászlóval. Első közös munkájukban, a Kárhozatban (1988) máris felsejlettek Tarr alkotói magánuniverzumának körvonalai. A rendező lassú történetmesélésével, fekete-fehér képeivel, a transzcendens felé hajló filmnyelvi innovációival, illetve rendre visszatérő témáival (atomizálódott emberi közösségek, árulás, bűn és bűnhődés, a modern ember elidegenedése és világba vetettsége) megújította a magyar mozgókép-művészetet, és komoly nemzetközi elismertségre is szert tett.

Legtöbbször emlegetett és legnagyobb hatású munkája, a Sátántangó (1994) e narratív-, formanyelvi- és stílustörekvések betetőzése. Az alkotás - a maga 450 perces játékidejével - valóságos lázadás a kommersz filmek korabeli, kötött formái, s a túlságosan gépiessé, technokratikussá vált filmkészítés gyakorlatával szemben.

A nem sokkal a rendszerváltás előtt játszódó történet fő cselekményszála egy alföldi mezőgazdasági kollektíva széthullása. A lakosok közül többen készek arra, hogy a telep bezárásáért kapott pénzzel elhagyják a telepet, de a két éve eltűnt, halottnak tűnt, karizmatikus és sima beszédű Irimiás visszatérésének híre megváltoztatja elképzeléseiket. Az Irimiás visszatérte utáni eseményeket több nézőpontból ismerjük meg, ahogy a telepesek nem csak az őket elbolondító Irimiás terveivel, de egymással is szembesülnek.

Tarr Béla a Sátántangó sikerét követően olyan darabokkal öregbítette saját - és a magyar mozi - hírnevét, mint a Werckmeister harmóniák (2000), A londoni férfi (2007) vagy A torinói ló (2011), amit már eleve művészi testamentumának, életpályája zárlatának szánt.

Tarr 1988-tól 2011-es visszavonulásáig ugyanazzal a stábbal dolgozott: filmjeiben rendre közreműködött a már említett Krasznahorkai László író, valamint Víg Mihály zeneszerző, Medvigy Gábor operatőr és Hranitzky Ágnes vágó is.

Tarr 1982-ben Balázs Béla-díjat, 2001-ben Gundel művészeti díjat kapott; 2011-ben, a 61. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíját és az Ezüst Medvét is elnyerte (A torinói ló c. filmjéért), 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (polgári tagozat) tüntették ki, 2003-ban pedig Kossuth-díjat kapott.

Leadfotó: Facebook