Háborús övezetekben kutatta a múlt kincseit - Pabeschitz Virág, az utazó régész

Egy tinédzserkori olvasmánya indította el a régészeti pályán a fiatal magyar nőt, aki a gízai piramisok lábánál, Irak veszélyes zónáiban és Szudán háború sújtotta, elszigetelt településein kutatta az emberiség múltját. A romantikus vágyálomból valóság lett, mára ő Magyarország egyik messzehírű utazó régésze, aki nemcsak beszél róla, hanem teljes lényével sugározza, mi az a női erő. Interjú.

"A régészek nem mind kalapos, szakállas öregurak"

Kincseket találni, felfedezni és megismerni - az egész gyerekkorunk erről szól, de vannak néhányan, akik olyan szerencsések, hogy ez az öröm egész életükön át elkíséri őket. A szentendrei születésű expedíciós régész, Pabeschitz Virág az álmait éli, amikor Afrikában vagy a Közel-Keleten olyan projektekben működhet közre, amelyekről korábban csak olvasott. A legvadabb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy egyszer majd ő is úgy fog élni, mint az a brit archeológus, akinek izgalmas élettörténetét lázasan lapozgatta kamaszlányként. Az út nem volt könnyű, sok mindent feladott azért, hogy ma már szinte minden szakmai kihívást kipipálhasson a bakancslistájáról, de nem bánta meg, hogy utazó régésznek állt.

A világlátott régészlány a közelmúltban hagyta ott a kairói Holland-Flamand Intézetet, ahol tanított, jelenleg a doktori disszertációján dolgozik, valamint több tudományos ismeretterjesztő programban működik közre. A missziója, hogy az emberek jobban megismerjék a régészetet és azt a sok hasznot, amit általa nyerhetett az emberiség, ezért is hozta létre az ArcheoDream blogot, ahol rendszeresen beszámol kutatási eredményeiről és a szakmai kulisszatitkairól. De egy időben saját rádióműsora is volt, amit a Jazzy Rádióban hallgathattak az érdeklődők. A számtalan kihívás és kaland után most fordulóponthoz érkezett az élete, egy időre lecseréli a spaklit és a bontókanalat. Hamarosan férjhez megy, és az anyaság gondolata is megfogalmazódott benne, most már ő is szeretne valami maradandót itt hagyni magából az utókornak.

Interjú Pabeschitz Virággal

Nem hétköznapi, hogy egy nőből régész lesz. Már kislány korod óta erre a pályára készültél?

Amikor még nagyon kicsi voltam, balerina szerettem volna lenni, de elég hamar kiderült, hogy a testfelépítésem nem alkalmas rá. Mikor nagyobb lettem, elég sokat betegeskedtem, többször kerültem kórházba, emiatt pedig nyilván gyerekorvos szerettem volna lenni. 12 éves voltam, amikor a nappalinkban lévő óriási könyvespolcról levettem egy francia író könyvét, ami egy Egyiptomban kutató régészről szólt. Annyira egzotikus volt számomra ez a világ, hogy azonnal beleszerettem. Sosem utaztam, nem voltam külföldön, éppen ezért egy olyan impulzust kaptam a könyvön keresztül, hogy elhatároztam, én is ilyen életet szeretnék élni. A mai napig alapmotivációm, hogy más életet szeretnék, mint ami a társadalom szerint átlagos. Nem akartam belenyugodni abba, hogy én is egy olyan mókuskerékben fogom leélni az életem, mint mindenki, akit magam körül láttam. A családom is támogatott, mindig sokat olvastak, humán beállítottságúak, így nem állt tőlük távol az elképzelésem. Én pedig hatalmas lendülettel szálltam bele ebbe, olyan kamaszos hévvel, ellentmodást nem tűrve. 14 éves voltam, amikor Szentendrén elindult a római lelőhely feltárása és meghirdettek egy régésztábort középiskolásoknak, amire azonnal jelentkeztem, onnantól pedig minden nyári szünetben valamilyen ásatáson töltöttem el az időmet. Emlékszem, hogy a helyi könyvtárba jártam be internetezni, és küldözgettem az e-maileket az aquincumi régészeknek, hogy fogadjanak, mert nekem már van ásatási tapasztalatom. Nem tudom, honnan volt akkora önbizalmam, de nagyon jól jött ki, hiszen mire egyetemre kerültem, már túl voltam négy-öt ásatáson. Annyira egyértelműen alakult minden, hogy nem is jelentkeztem más szakra, csak régészetre és szerencsére fel is vettek.

Elvégezted az egyetemet, volt egy diplomád. Mennyire volt utána nehéz az út, hogy boldogulj a szakmádban?

A képzés úgy épül fel, hogy az alapszak után szükségszerű elvégezni a mesterszakot is, mert csak akkor lehetsz ásatás vezető régész. Párhuzamos képzésben én egyébként elvégeztem a kommunikáció szakot is, mert tisztában voltam vele, hogy a régészetből nem biztos, hogy meg fogok tudni élni. Ezt a végzettségemet a mai napig ki tudom használni több fronton is a régészetben, hiszen többször kellett nyilatkozni a feltárások és a kutatási eredmények kapcsán. A legutóbb éppen a CNN-nek adtam interjút, de nagyon sokan megkeresnek az itthoni médiumoktól is. Egyre nagyobb az érdeklődés a régészet iránt, aminek nagyon örülök, szívesen nyilatkozom a témában, de a hazai régész szakmától emiatt kaptam hideget és meleget. Annak idején azonban nem nagyon volt más perspektívám. Túl voltam egy szakításon, nem találtam munkát a szakmámban, így Kambodzsától Dél-Amerikáig mindenhova elküldtem az önéletrajzomat. Egyetlen helyről írtak vissza, a gízai fennsíkon a piramisok kutatásához keresnek régészt, aki vállalja, hogy szállás és ellátás fejében dolgozik. Így kezdődött a karrierem utazó régészként, ami nagyon izgalmas időszak volt. A mai napig abból élek, hogy erre két és fél hónapos ajánlatra igent mondtam. A kérdésre válaszolva, az út nehéz, észre kell venni a lehetőségeket és el kell hagyni a komfortzónádat. Sokszor volt olyan, hogy a földön aludtam és egy hátizsákból éltem.

Egyiptom után milyen helyekre jutottál el, és mikortól tudtál megélni a munkádból?

Onnantól, hogy bekerült a szakmai tapasztalataim közé a gízai expedíció, minden kapu megnyílt előttem. Olyan régészeti módszereket és műszereket tanultam meg használni ez idő alatt, amelyekre a mai napig kincsként tekintek, a munkaadókról nem is beszélve. Sok helyen megfordultam a világban, dolgoztam Angliában, Szudánban, Jordániában és Irakban is. A munkaadóim többek között a British Museum, a Museum of London, a Washingtoni Egyetem, a Kaliforniai Egyetem és a Lipcsei Egyetem voltak. Az utazó régészek nincsenek sokan, ez egy kicsi kör, amiben forog az a néhány ember, aki néhány hónapra munkát vállal valamilyen intézmény vagy hatóság megbízásából. Egy év után már mindenki ismer mindenkit, ez csak párszáz ember a világból. Én egy magyar párról tudok, akik így élnek, ők Szaúd-Arábiában telepedtek le és ott is dolgoznak. A nagyobb projektekért már igen jó fizetést kap egy utazó régész, de ez érthető, hiszen sokszor az életünket kockáztatjuk. Egy expedícióval, ami két-három hónapig tart, akár több millió forintot is meg lehet keresni.

Sok arab országban dolgoztál. Fiatal, fehér, európai nőként hogyan élted meg ezt az időszakot?

Amikor először kikerültem 25 éves voltam. Kaptam magam mellé 20-30 helyi munkás bácsit, akik egy szót sem beszéltek angolul. Először nehézkes volt emiatt a kommunikáció, ki kellett vívnom a tiszteletüket és el kellett érnem, hogy azt és úgy csinálják, amit kértem tőlük. Azóta egyékbént már tudok alapszinten arabul. Ez egy hosszú tanulási folyamat, amire nincs recept. Ez a freelancer világ "szépsége", a terepen válik el, hogy tényleg alkalmas vagy-e arra, amire vállalkoztál. Szerencsére azok a férfiak, akikkel együtt dolgoztam sosem viselkedtek velem illetlen módon, de más helyzetekben volt, hogy kényelmetlenül éreztem magam. Kairóban, este, nőként például bármi megtörténhet veled egy taxiban is. Irak kapcsán is sokat aggódtak értem, de ebben a projektben szerencsére a British Museummal dolgoztam, akiknek 40 oldalas szerződésük van, amelyben kiemelt szerepet kap a régész védelme. Benne vannak például a mentési protokollok is, evakuálási terv, akár helikopterrel is értünk jönnek, ha valamilyen extrém szituáció áll elő. Ha a múzeum valamelyik dolgozójával történik valami, az politikai ügy, innentől kezdve nagyon fontos, hogy vigyázzanak ránk. Emiatt pedig nem is volt bennem akkora félelem. A legmegrázóbb élményeim egyébként Szudánhoz kapcsolódnak. Előfordult, hogy meghívtak minket vacsorázni, ekkor a férfi kollégáimtól külön kellett ülnöm a többi nővel, egy eldugott kis bozótosban. Ez az a szituáció, amikor mérlegeled, mit csinálsz és inkább nem emelsz szót a női egyenjogúságod miatt. Egy olyan elszigetelt, elmaradott faluban voltam, ahol az emberek nem tudták, hogy a föld kerek és kontinensek vannak. Az oktatás nulla. Ha elkezdek pattogni a feminista szövegemmel, lehet, hogy ki sem kerülök élve a faluból. Ilyenkor elég hamar felméri az ember, hogy egyedül nem fogja tudni megváltoztatni az adott közösség gondolkodását. A helyi nőknek sem jó, ha mindenáron ki akarjuk szakítani őket a több ezer éves hagyományaikból és valóságukból. A feminizmus egy belülről elinduló folyamat, nem lehet kierőszakolni. Amíg a nők végzik el a saját kislányuk körülmetélését, addig nem igazán lehet velük a jogaikról beszélgetni. Külső nyomásra nem fog menni a változás. Két évet éltem Kairóban, ott is jelen vannak a nemből adódó különbségek, amihez alkalmazkodnom kellett. Ott nem felejted el, hogy te nő vagy, egy pillanatra sem, azt garantálom.

Mennyire volt nehéz ilyen körülmények között megélned a nőiességedet? A munka volt a fókuszban, de mi volt akkor, mikor visszatértél a szállásodra? Hogyan próbáltál törődni magaddal?

Az igazság az, hogy nem nagyon lehetséges megőriznie a nőiességét az ember lányának ebben az extrém, komfort nélküli világban. Amikor nem dolgozok, nagyon szeretek kiöltözni és sminkelni, de a terepen ezek egyáltalán nem voltak fontosak számomra. Én nem bánom, hogy a legtöbb ásatásos képemen lepukkantan nézek ki, mert nem vagyok szupermodell, nem az a hivatásom, hogy jól nézzek ki. Ennek ellenére az elsők között egy olyan cikk jelent meg rólam, ami arról szólt, hogy az egyiptomi expedíción a Nílusban borotváltam a lábamat. Egy húzósabb munkafázis alatt azonban a szépségápolás nehézkes. Ha őszinte akarok lenni, akkor valójában én nem is a piperétől és a csinos ruháktól érzem magam elsősorban nőiesnek ott. Nagyon meg tudtam élni a nőiességemet abban, hogy kimentem Irak közepére és eligazítottam húsz munkásembert és a nap végén azt tudtam mondani, hogy ezt a feladatot elláttuk, szép munka volt. Számomra az ad önbizalmat, ha helyén van az önbecsülésem, nem pedig az, hogy szépen kisminkeltem magam. De tovább megyek, nagyon nehéz volt olyan párt találnom, akinek nem a külsőségek fontosak, hanem a belső értékeim.

Hamarosan férjhez is mész hozzá...

Igen, közös életre készülünk, végre nem vághatják a fejemhez, hogy miért nem szülök. (nevet) Nem indult a kapcsoltunk a klasszikus módon, mivel az elmúlt két évben, amióta együtt vagyunk szinte végig távkapcsolatban éltünk. Kontinensek választottak el minket, mivel ő Németországban élt én pedig Kairóban. Volt olyan, hogy négy hónapig nem is tudtunk találkozni, most azonban új szakasz indult, elkezdődik az együttélés, tervezzük az esküvőnket. Négy és fél éven át csak utaztam, amit imádtam, ugyanakkor bennem is van egyfajta evolúciós vágy arra vonatkozóan, hogy legyen egy állandó otthonom. Megalapoztam a saját életemet, ma már nem jelent problémát anyagilag a letelepedés. Túl vagyok azokon a szakmai feladatokon is, amiket kitűztem magam elé, minden nagyobb projektben részt vettem, amiben szerettem volna.

Nincs olyan hely, ahova szívesen elmennél kutatni? És van-e olyan dolog, amit elvi vagy más okokból nem vállalnál már többé?

Európában nem akarnék terepi régész lenni. Angliában voltam nyolc hónapig, ahol állandóan szakadt az eső, üzleti alapon ment minden és nagyon szigorú biztonsági körülmények között. Az egyik legizgalmasabb része a munkának az volt, mikor egy szász temetőt tártunk fel, ami szakmailag nagyon érdekes volt, mert itt nyírfakéregbe temetkeztek a helyiek. Ma már egyébként nem vállalnék el temetőásatást. Egyiptomban már láttam korábban múmiát, nem ez riasztott meg, hanem inkább a morális része. Ha az a valaki, akit éppen én ott megtaláltam abban hitt, hogy akkor kerül jobb helyre, ha háborítatlanul megőrzi a föld a maradványait, akkor ki vagyok én, hogy ezt megbolygassam? Honnan tudhatom, hogy nem az egyiptomiaknak van igazuk? Ők abban hittek, hogy csak akkor lesz boldog életed a túlvilágon, ha a tested megmarad a lehető legjobb állapotban, ezért találták ki a balzsamozást. Ez egy etikai kérdés, amiben én így tettem le a voksom, ugyanakkor az orvosi jelentősége miatt fontos, hogy foglalkozzunk a halottak vizsgálatával, elég csak a váci múmiák esetére gondolni. A jövőben pedig nem szeretnék veszélyes helyekre menni, ha pedig gyerekem lesz, nem fog a homokban játszani, amíg én a piramisokat kutatom, mert bár sokan csinálják így az életüket, ez nekem nem menne. Egy mongol lovastúrát szeretnék még megcsinálni, ami bakancslistás dolog számomra, de az szerencsére kivitelezhető családdal is.

A kommunikációs diplomádat nem szeretnéd a jövőben jobban kamatoztatni?

Mindig szívügyem volt, hogy a régészet, mint tudomány hozzáférhetőbb legyen az emberek számára. Egy mai átlag magyarnak nem sok fogalma van arról, hogy működik ez a világ. Ez nagyon sok tudományra igaz, de a régészetre különösen, pedig ez egy népszerű, izgalmas hivatás, amit valamiféle misztikum jár át, ennek ellenére mégsem tudnak eleget róla az emberek, pedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is nagyon fontos lenne. A régészet egy nagyon nagy költségekkel járó, tudományos processzus. Állandó pénzhiánnyal küzd a szakma, többek között azért, mert nincs meg a társadalmi támogatottság mögötte. Az emberek nem tudnak róla, nem élvez prioritást, így a finanszírozásával sem törődnek. A régész szakmában pedig van egyfajta gőgös hozzáállás, hogy micsoda dolog, hogy nem ismeri fel a társadalom a munkánk hasznosságát. Ez nem így megy. Aki azt mondja, hogy nem fontos a régészet, az még biztosan nem hallotta, hogy az ISIS-nak a második legnagyobb bevételi forrása a műkincskereskedelemből volt. Aki azt mondja, hogy nem fontos, hogy felfedezzük és megóvjuk ezeket az értékeket, az a terrorizmust támogatja. Közelebb kell hozni az emberekhez ezt a világot, mert már rég nem arról szól, hogy szakállas, kockásinges öregurak szaladgálnak kalapban piramistól piramisig. Ha minden igaz, akkor hamarosan egy dokumentumfilm sorozatban, mint háttérszereplő fogok ennek érdekében dolgozni, amit már nagyon várok és pont jókor is jött a lehetőség az életembe, mert a jövőben inkább a szakma népszerűsítésével szeretnék foglalkozni. A következő nagy expedíció pedig a feleséglét és az anyaság lesz, amit már nagyon várok.

Tanárból lett hivatásos hegymászó, ma pedig már férj és édesapa. Már hét éve vág neki a világ legmagasabb csúcsainak és úgy tűnik, a fanatizmusa örökre szól. Társával, Klein Dáviddal most újabb nagy expedícióra készülnek és bár a felkészülés javában tart, az edzések között adott interjút a Femcafe.hu-nak.

Leadfotó: Femcafe.hu

Oldalak

Szólj hozzá Te is!