Nagy Judit: A Gardrób nemcsak egy társulat, hanem művészeti közösség

Hogyan egyeztethető össze egy nő életében a zenei karrier, a gyereknevelés, egy szakmai projekt és a jótékonykodás? Nagy Judit fuvolaművész nagy fába vágta a fejszéjét, de egyáltalán nem bánta meg, hogy igent mondott a kihívásokra, hiszen újító kezdeményezésével, a Gardrób Művészeti Csoporttal már több mint kétezer gyermekhez jutottak el előadásaikkal.

Gardrób, ami bejárja az országot

Kétgyerekes édesanya, fuvolaművész, konzervatóriumi tanár, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktorandusz hallgatója és egy gyerekelőadásokkal foglalkozó művészeti csoport alapítója. Nagy Judit szinte egy pillanatra sem áll meg, szeretne az élete minden területén kiteljesedni, nyomot hagyni és maradandót létrehozni. Teszi mindezt úgy, hogy másoknak is átadja az alkotási folyamat örömét. 2013-ban indította útjára saját alkotóközösségét, a Gardróbot, amelyben tapasztalt gyermekszínházi alkotókkal, szín-, tánc- és zeneművészekkel dolgozzák fel a magyar népmeséket, más klasszikus műveket, vagy éppen kortárs magyar írók alkotásait színpadi változatban.

Előadásaik bejárták az országot, vendégeskedtek már a Művészetek Palotájában, az Erzsébetligeti Színház és a Szentmihályi Kulturális Központban, részt vettek a Tihanyi ARTPlaccon, a sukorói Ntone Integrált Sárkányhajó Fesztiválon, a Zalaegerszegi ZAKO Fesztiválokon, de igyekeznek minden olyan lehetőséget megragadni, amikor alkalom és lehetőség nyílik hátrányos helyzetű gyermekeknek játszani. Az egyik kedvenc helyük egy borsodi kis falu, Tornanádaska, ahova már nemcsak az előadásaikat, hanem a térségben élő gyerekeknek adományokat is visznek. Hogyan fejlődött az ötlet művészeti csoporttá, és mi a céljuk a közösség tagjainak? Erről beszélt a Femcafe.hu-nak a társulat művészeti vezetője.

Hogyan kelt életre az utazó meseszínház, amelyet megálmodtál?

Öt évvel ezelőtt indult el a Gardrób, még csak projektként. Akkor már 15 év zenetanulás, sok év zenélés, mester diploma és külföldi tanulás volt a hátam mögött, amely során keresgéltem, milyen útjaim lehetnek fuvolaművészként. Egyet biztosan tudtam: szerettem volna, ha a kreativitásomat is ki tudom élni a szakmámban. Adódott egy lehetőség, hogy csináljunk élőzenés színházi előadást gyerekeknek. Egy nyár telt el azzal, hogy kitaláltam a kereteit, a korosztálytól kezdve, a fenntarthatóságon át a hangulatig, amelynek a végeredménye lett a Gardrób Művészeti Csoport. Két álmom is megvalósult, az egyik az volt, hogy gyerekeknek játszhassak, a másik, hogy egy olyan alkotói közösséget hozzunk létre és tápláljunk folyamatosan, amelyben minden résztvevő kreatív ötletei is megvalósulhatnak. Ha bárki a csapatból hoz egy ötletet, amit szeretne megvalósítani, azt közös munkával megpróbáljuk színpadra állítani. Az első előadásunk is így indult, a Tökváros, amelyben interaktív eszközöket használtunk és játszottunk a gyerekekkel anélkül, hogy ők észrevennék, hogy egy bevonó színházi előadásban vesznek részt. Rengeteg tanulság és visszajelzés vitt tovább bennünket azon az úton, hogy érdemes lenne tovább dolgozni. Fuvolistaként én is aktívan részt veszek az előadásokban, ami furcsa helyzet, hiszen így látom belülről az folyamatokat, ugyanakkor kívülről, mint szervező és művészeti vezető is koordinálok. Érdekes kihívás volt számomra felépíteni, arculatot adni a Gardróbnak, most pedig egészen más feladatokkal kell megküzdenem, hogy megtartsam a folytonosságot.

Nem volt előtte tapasztalatod hasonló terepen. Fuvolaművészként hogyan sikerült meghatározni a gyerekelőadások kereteit?

Legelőször azt kellett meghatároznunk, hogy mi az a létszám, ami rentábilis lehet számunkra zeneileg és a történetmesélés szempontjából. A csapatunk úgy állt fel, hogy lett egy fiú és egy lány színész, valamint előadástól függően három vagy négy zenész. Utána jött a hangszerek kiválasztásam amelyek passzolnak a fuvolához. Mindig különleges számomra vonósokkal együtt játszani, így basszus hangszernek a csellót választottam, amihez betársult a zongora, hogy az akkordokat dúsabbá tegyük, valamint a kisebb ütőhangszerek, amelyekkel különféle effekteket tudunk létrehozni. Ezek után a fuvolázás számomra már a jutalomjáték. A szervezési feladatok listájával viszont nem könnyű megbirkózni, szinte mindent egymagam csinálok, a honlapszerkesztést, a színlapok megírását, fotók válogatását, amelyeket bár nagyon jó látni egyben, mikor elkészülnek, fájdalmas belegondolni, mennyi munkaórába kerülnek. A közönség öröme viszont kárpótol mindenért. Gyerekközönségnek játszani nagyon különleges dolog. Lehet, hogy ez hatalmas nagy klisé, de ők tényleg felállnak és kimennek, ha nem tetszik nekik az előadás. De nem állnak fel, hanem ott maradnak végig.

Valami teljesen új dolgot hoztatok létre, az pedig egy külön a csavar a történetben, hogy színészek és zenészek egyszerre dolgoznak a színpadon. Mennyire volt nehéz összehangolni a munkátokat?

Nagyon érdekes, mert teljesen másképpen vagyunk nevelve az előadóművészi szakmára. Tapasztalatom szerint a klasszikus zenészeknek órarend van a fejükben, tudják, hogy egy adott próba mettől meddig tart, szüneteket tartanak, infrastruktúrát igényelnek, míg a színészek teljesen másképpen dolgoznak. Elindul a próbafolyamat, ami kis túlzással addig tart, amíg ki nem rakják őt a próbateremből. Ők más habitussal, munkatempóval dolgoznak. Ezt a két féle magatartást, munkához való viszonyt néha nem egyszerű összefésülni, mégis rengeteg szakmai kapcsolat és barátság alakul a Gardróbon belül. Minden bemutatónk olyan egyéni és közösségi élmény, ami mással összehasonlíthatatlan, egy csodálatos katarzis. Ahogyan a gyerekek belépnek a térbe, már a várakozás időszakában, valahogy elkezd minden működni. Az egész értelmet nyer. Voltak olyan előadások, ahol végig nyeltem a könnyeimet, hogy bele tudjak fújni a hangszerbe.

Azt feltételezem, hogy nincs könnyű dolga annak, aki szeretné hosszabb távon lekötni a mai, digitális korba született generáció figyelmét. Nektek mi a tapasztalatotok?

Mi háromtól nyolc éves korosztálynak szánjuk az előadásainkat, azt remélem, hogy ez még az a generáció, akinek nem minden pillanatát a tablet és a digitális világban való kalandozás határozza meg. A gyerekek olyanok, mint a szivacs, nem lehet elzárni őket ezektől a dolgoktól, de fontos, hogy valódi élményeket is kapjanak a valódi világból. Mi adunk egy klasszikus zenei aláfestést, hangulatot és olyan történeteket, amelyek lekötik őket. Nem aggódom amiatt, hogy hatástalan számukra, amit csinálunk. Ugyanazzal a nyitottsággal és őszinteséggel fordulunk feléjük, amellyel ők teszik felénk. Talán ez lehet a titok.

Az sem utolsó szempont egy gyerekelőadásnál, hogy a szülő vagy a kísérő is jól érezze magát közben. Ti erre próbáltok figyelni?

Mindig belecsempészünk egy-két poént, humoros kiszólást a szülőknek, amit a gyerekek sokszor nem is vesznek észre, mivel illeszkedik a történethez. Szülőként én jobban szeretem az olyan előadásokat, ahol valamilyen formában engem is megszólítanak. A gyerekeknek szól az előadás, de szerintünk fontos, hogy a felnőttek is jól érezzék magukat, hiszen a színház egy közösségi élmény. A gyerek, főleg, ha még kicsi szoros kölcsönhatásban van a szülő lelki állapotával, ha nem érzi jól magát a darab alatt az anya vagy az apa, akkor a gyerek sem tudja élvezni. Ezt egyfelől a színvonallal tudjuk biztosítani, amiből nem szeretnénk engedni.

Fájdalmas, de nagyon szép feladatot vállaltatok magatokra, amikor hátrányos helyzetű gyerekközönségnek is elvittétek az előadásaitokat. Hogyan élitek meg az ilyen alkalmakat?

Az egyik kedvenc helyszínünk lett a kis borsodi falu, Tornanádaska. Több szempontból is jó odamenni, egyfelől gyönyörű a környezet, másfelől pedig ott mélyszegénységben élő gyerekeknek játszunk. Egészen más lelkiállapotot igényel nekik bemutatni egy előadást, mint a budapesti MÜPÁ-ban. Számukra mi vagyunk Hollywood és a vörös szőnyeg, ami bár jó érzés, zavarba ejtő is. Nagyon kíváncsiak, nyitottak és számukra egy ünnep, amikor színházi előadás van. Az ő életükben egyáltalán nem általános, hogy gyerekelőadásokra, koncertekre járnak a családjukkal. Látva azt a nélkülözést, amelyben ezek a kicsik léteztnek, arra gondoltam, jó lenne ha mi is kivennénk a részünket a segítésből és társulaton belül gyűjtést indítottam számukra, játékokat és ruhaneműket vittünk nekik több alkalommal. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy előadás előtt odalépett hozzám egy fiú és megszólított. Először alig értettem, mit mondott, aztán megismételte, megköszönte a cipőt. Kiderült, hogy ő aznap félig leszakadt cipőben érkezett az iskolába, mert nem volt a családjukban a lábára való cipő. Szívszorító volt, ugyanakkor örültem, hogy célba ért a jó szándék. Voltunk már olyan helyzetben is, amikor szellemileg sérült gyerekeknek adtunk elő, ahol a nevelők vagy a szülők figyelmeztettek bennünket, hogy lehet, nem fogják végigülni a gyerkőcök. Mi erre felkészültünk, hiszen bármilyen előadáson előfordul, hogy eltörik a mécses, vagy egy kisebb testvér végighüppögi a darabot. Ennek ellenére sosem adódott ebből semmilyen kellemetlenségünk.

Ha vége az előadásnak mi történik, úgy sejtem, ezzel nincs vége a szerepeteknek.

Mindig egy spontán játék, hangszersimogató kezdődik az előadás után. A díszletünkben az a jó, hogy teljesen mobilis, bárhol fel tudjuk állítani, és mindig ugyanazt az atmoszférát tudjuk elérni általa. Van benne még pilates labda és gumimatrac is, amit nagyon élveznek a gyerekek. Az a jó ebben, hogy nem kell felszólítani a közönséget, hanem maguktól mozdulnak meg. Érdeklődnek, jönnek, megmutatjuk, hogyan működnek a hangszereink. Néha még a szülőknek is tudunk újdonsággal szolgálni. A Lilla és Tündérbogyó című darabunkban a hárfa sokaknak kuriózumként hat. A búcsú ilyenkor mindig nehéz, sokszor a gyerekek segítenek a kisebb díszletek elpakolásában, például leengedik a labdákat, mi pedig összepakolunk és megyünk tovább.

Mennyire nehéz mindent összehangolnod?

Hát, kemény. (nevet) Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy könnyű családanyaként ennyi mindent csinálni. Tanulok, tanítok, több projektben dolgozom zenészként, és vannak szívügyeim is, mint például az adománygyűjtés. Nagyon fontos, hogy én is be merjem vallani magamnak, hogy nem lehet mindent egyszerre csinálni. A gyerekekeim ennek az egyensúlyát billentik a helyére. Sokszor úgy érzem, hogy én még bírom, talán túlságosan is kitartó vagyok, ők olyankor a felkiáltójel. Én még nyolc hónapos terhesen is 12 órát dolgoztam a színházban egy pincehelyiségben. Most már nemcsak magamért felelek, hanem értük is. Vigyáznom kell magamra ahhoz, hogy ne betegedjek le, mert akkor könnyen szétcsúszhat minden.

Egy tinédzserkori olvasmánya indította el a régészeti pályán a fiatal magyar nőt, aki a gízai piramisok lábánál, Irak veszélyes zónáiban és Szudán háború sújtotta, elszigetelt településein kutatta az emberiség múltját. A romantikus vágyálomból valóság lett, mára ő Magyarország egyik messzehírű utazó régésze, aki nemcsak beszél róla, hanem teljes lényével sugározza, mi az a női erő. Interjú.

Leadfotó és fotók: Nagy Judit

Oldalak

Szólj hozzá Te is!