Megszólalt az ápoló: minden haldokló így gondolkodik az életről az utolsó napokban
Az elmúlással való szembenézés a modern ember életének egyik legnagyobb traumája. Vajon hogyan vélekednek életről és halálról azok, akik már búcsúznak a földi léttől?
Még mindig tabusítjuk a halált, pedig nagyon nem kellene
A régi bon-mot szerint az embernek előbb meg kell halnia ahhoz, hogy megértse az életet. E bölcsesség persze ellentmondásosnak tűnhet, de remekül rávilágít, mennyire fontos volna, hogy a nyugati ember egészen új, friss perspektívából közelítsen az elmúláshoz. Óriási probléma, hogy a halál a fejlett társadalmakban még mindig tabutémának számít: a hétköznapokban nemigen beszélünk róla, szemérmesen elsunnyogunk mellette, ha pedig egy kedves hozzátartozónk, egy régi barátunk vagy egy jó ismerősünk elhalálozik, akkor természetesen gyászba öltözik a lelkünk, de magát az élményt sokszor igyekszünk eltartjuk magunktól, elfojtjuk, az emlékezet pincéjébe száműzzük - nem is feltétlenül csak azért, mert képtelenek vagyunk megbirkózni a ténnyel, hogy az elvesztett személy nincs többé, hanem azért is, mert óhatatlanul eszünkbe jut a saját valamikori halálunk, amivel képtelenek vagyunk szembenézni.
Pedig ez lenne modern életünk egyik legnagyobb és legfontosabb feladata. Makacsul próbálunk menekülni e téma elől, és sokszor csak akkor mélyedünk el benne, ha egy megrázó regényben, egy drámai dokumentumfilmben, vagy épp egy érdekes cikkben találkozunk vele. A különböző hospice intézményekben dolgozó ápolók őszinte, sallagmentes beszámolói még azokat is közelebb vihetik a halál misztériumának megértéséhez, akik alapvetően nem akarnak részt venni az elmúlásról való közgondolkodásban.
A Mirror cikke a haldoklók ellátására specializálódott Marie Curie-nővér, Ashleigh Wood vallomását idézte arról, hogyan is gondolkodnak az életről a súlyos betegek földi létezésük utolsó napjaiban.
Lapozz tovább: a galériában Wood megrázóan őszinte szavait olvashatod!
Leadfotó: 123rf
Oldalak
