"Amíg kicsi voltam és okos, mindig tudták, kire hasonlítok" - 13 éve hunyt el Janikovszky Éva
Mosolyogni tessék! (1998)
"Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly - minden eshetőségre készen -, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly meggyőződésem szerint mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy."
Már iskolás vagyok (1983)
"Érdekes, de amióta iskolába járok, a felnőtteket egyetlen dolog érdekli. Mindenki megkérdezi tőlem: Aztán szeretsz-e iskolába járni?
Én először azt válaszoltam, hogy nem tudom. Akinek ezt válaszoltam, az összecsapta a kezét és egészen odavolt. Hogy miért nem szeretek iskolába járni? Talán nem szeretem a tanító nénit? Pedig nem azt mondtam, hogy nem szeretek iskolába járni, csak azt, hogy nem tudom. Mert ez az igazság. Van, amikor szeretek iskolába járni, és van, amikor nem. Amikor reggel kijövök a kapun és végigmegyek az utcán az iskolatáskával, és mindenki látja rajtam, hogy én már iskolás vagyok, akkor szeretek iskolába járni. Amikor Klári néni olyat kérdez, amire senki sem tud felelni, csak én, akkor szeretek iskolába járni. Amikor Panni néni engem kér meg, hogy énekeljem el a többieknek a Bújj, bújj zöldág-ot, akkor szeretek iskolába járni.
Ha én hajítom legmesszebbre a kislabdát, és a Magdi néni azt mondja, ejha!, akkor szeretek iskolába járni. És akkor is jó, amikor a folyosón találkozunk az Attilával, akivel sajnos nem egy osztályba járunk, és ilyenkor odakiabálunk egymásnak, hogy szia kifli, szia bödön, és ezen csak mi ketten nevetünk, mert a többiek nem értik, akkor is jó iskolába járni. Persze Pöszke, ha itt volna, értené, mert az óvodában nekem a kifli volt a jelem, az Attiláé meg a bögre, de ő mindig összetévesztette a bödönnel. És akkor is szeretek iskolába járni, mikor a Klári néni felemeli a füzetemet és megmutatja többieknek, hogy nézzétek, így kell ezt ügyesen megcsinálni! Szóval sokszor szeretek iskolába járni, de van, amikor nem szeretek."
A lemez két oldala (1978)
A lemez egyik oldala: “Anyuka drága, én nem tudom, hányszor mondjam még, hogy végre megértse, hogy az én szekrényemben ne tessék turkálni, ne tessék nézelődni, az én holmimat nem kell rendbe rakni, nem kell összehajtogatni, nem kell újramosni, nem kell megvarrogatni, az én holmimat tessék békén hagyni! És azzal se fárassza magát anyuka, hogy kiválogassa, mire nincs szükségem, mit lehetne a Vargáné lányának adni, és mit lehetne kidobni. És hol van az a kis zöld tégely, ami itt volt a sálak alatt? Úristen, hát hogy lett volna üres?”
A lemez másik oldala: “Lacika, hát hogy beszélsz te az anyáddal? Mi az, hogy mért turkálok a szekrényedben? Vedd tudomásul, édes fiam, hogy ha én egyszer végre rendet rakok helyetted ezen a szeméttelepen, akkor te nekem csak egyet mondhatsz: azt, hogy köszönöm szépen! Hogy dobtam volna ki azt a plakátot, amit egy hétig csináltatok, mikor azt se tudom, hol van?! Mit tudom én, hol vannak a fényképek, nem, nem voltak a nagy fémdobozban, mert abba belenéztem és abban nem volt semmi, de nehogy már rajtam keresd ezeket a limlomokat, inkább tartsál rendet, fiam!”
De szép ez az élet! (2001)
"Nemrégiben egy fiók mélyéről kezembe került egy régi cetli. Tele vagyok ugyanis cetlikkel, mert ha eszembe jut valami megírásra érdemes gondolat, hát fölfirkantom egy cetlire, nehogy elfelejtsem. Ezen a cetlin a következő állt: 'Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról.'
Huhú, rikkantottam fel, ez aztán a magvas hülyeség! Ilyesmit csak nagyon fiatalon gondolhat az ember! Meghatottan forgattam a sárguló cetlit, melynek korát nemcsak a firkantáshoz használt tintás töltőtoll, hanem a naivitás, az élettapasztalat hiánya is valószínűsítette. Legalább ötven év.
Ma már sokkal okosabb vagyok. Tudom, hogy egy kapcsolat, egy barátság mélysége, időtálló volta éppen azon mérhető le, hogy hányszor meséltük már el egymásnak ugyanazt. Hogy otthonosan mozgunk a másik múltjában, ismerősek a helyszínek, a figurák, tudjuk, hogyan vészelte át a háborút, az ilyen-olyan nagy kalandot, hogyan sikerült megszöknie, miként sétált bele egy újabb csapdába, és ki jött vele szemben a határállomáson. Tudjuk már, persze, tudjuk, mint a gyerek, aki legszívesebben ugyanazt a mesét hallgatja, és nem unjuk. Sőt, élvezzük, mert biztonságot nyújt, s a meghitt együvé tartozás érzését árasztja.
És ugyanígy meséljük a másiknak saját életünk emlékeit, amelyek éppen a sokszori mesélés folyamán csiszolódtak kerekké, s nyerték el végső, frappáns formájukat.
Szóval mégiscsak emlékezem? Barátaim bizonyára emlékeznek, de én nem. Minél többször mesélek valamit, annál kevésbé emlékszem magára a történésre. Nincs előttem képszerűen, hogy itt és itt, hogy borús volt az idő vagy napos, nem látom magamat és a helyszínt sem, már csak a történet él bennem, szövegként, s már mondom is: az úgy volt, hogy érettségi előtt... de szólj, ha már meséltem volna...
Hát persze, hogy meséltem. És nem szól, és újra elmesélem.
Még egy nagy előnye van az én rossz memóriámnak. Elfelejtem a rosszat. Elfelejtem a csalódást, a sérelmet, a rosszindulatot, a betegséget, a fájdalmat. Talán azért, mert ritkán mesélem el. Nem hagyom, hogy sztorivá kerekedjék. Kihajítom, mihelyt hagyja magát.
A jóból pedig megmarad, akár frappáns történet nélkül is, a java. Szeretteim mosolygó szemét bármikor magam elé idézem. A hangjukat is hallom. Nem kell hozzá se fénykép, se kazetta, se cetli. Micsoda memória!
Én beérem ennyivel."
Ha kíváncsi vagy Popper Péter legszebb és legtanulságosabb gondolataira, kattints ide!
Fotó ;Leadfotó: MTI
Oldalak
Hirdetés
