Tudtad? Ezt az érzékünket veszítjük el elsőként, ha haldoklunk

Mi marad meg utoljára – és mit érzékelhet még a haldokló?

Miközben a szaglás az első érzék, amit elveszítünk haldokláskor, a hallás az utolsó, amely általában működésben marad – még akkor is, ha a beteg már nem tud beszélni vagy nyitott szemmel reagálni. Ezért is hallani gyakran, hogy a szerettek azt mondják: „beszélj hozzá, még hall”, vagy hogy a hospice-szakemberek suttogva nyugtatják a beteget a legvégső pillanatokban is. Tudományos vizsgálatok is igazolják, hogy még a halál beállta előtti percekben is rögzíthető agyi aktivitás hangokra adott reakcióként.

A látás gyakran elhomályosul vagy megváltozik – sok haldokló például fényes alakokat, elhunyt hozzátartozókat vagy tüneményeket lát, ezeket a jelenségeket részben az oxigénhiány, részben a neurológiai leépülés idézi elő. Az érintés érzékelése a perifériás idegrendszer lassulása miatt csökkenhet, de sokan mégis érzik a kézfogást, a simogatást, és ezek gyakran megnyugtató hatással vannak rájuk. Az ízlelés, hasonlóan a szagláshoz, viszonylag korán kikapcsol, főként azért, mert a nyelés nehezebbé válik, a nyáltermelés csökken, a nyelv érzékenysége eltompul.

A haldoklás nemcsak fizikai, hanem spirituális és érzelmi folyamat is. A test leépülése mellett a tudat is változáson megy keresztül, sokan beszélnek békéről, nyugalomról vagy különleges jelenlétről. A szaglás elvesztése ennek a folyamatnak csupán az első, szinte észrevétlen jele – egy halk búcsú az érzékek világától, amely után más csatornákon keresztül érzékeljük tovább az élet és a halál közti határt.

Leadfotó: 123RF