A te gyereked szót fogad, ha azt mondod, hogy „nem szabad”?

Az, hogy megtanítjuk a gyereknek, mit szabad és mit nem, éppúgy a szocializációs folyamat része, mint hogy megtanítjuk integetni. Amíg az utóbbi nyilvánvalóan móka és szórakozás, előbbiből lehet a kétségeket ébresztő muszáj. Miért? – én erre kerestem a választ.

A nem szabad és aki mögötte van

Amikor az egyévesem egyszer csak vígan tunkolt a vécékefével, amihez már két hónapja hozzá sem nyúlt, zavarba ejtő volt feltennem a kérdést: máris befuccsolt az első nemem?! Eddig olyan jól sikerült minden! Nehogy most rontsam el, mert könnyen szófogadatlan lesz a gyerek! – durzsolt a fülembe a kétely. Azóta úgy látom, hogy korai volt az elvárás felé, és jó döntés a taktikaváltás, hogy egyszerűen kerülni kell vagy megszüntetni az ilyen helyzeteket.

Feltűnt, hogy nem tudtam lelkiismeret-furdalás nélkül nemet mondani a fiamnak. Anélkül, hogy ne sajnálnám meg, hiszen miattam szenved! – ettől vált erőtlenné a nemem. Rájöttem, hogy olyankor én is újraéltem azt, amikor nekem tiltottak meg valamit gyerekként. Emlékeztem arra a rossz érzésre düh és sírás határán, amikor úgy bömböltem, mint a sarokba szorított oroszlán. Majd csillapodott az akarat, ahogy a kakaóval együtt, hüppögve nyeltem a leigázottságomat.

Jóval később értettem meg, hogy ennek mi lehetett az oka. Ha úgy mondunk nemet, hogy egyúttal hibáztatjuk, fenyegetjük, ledorongoljuk a másikat, akkor az mélyebbre megy, mint szándékunkban állt. Olyankor nem a viselkedését ítéljük el, hanem őt magát, ami ellen már zsigerből védekezik az ép lelkületű gyerek. De a felnőtt is!

Furcsa fintora a sorsnak, hogy a tekintélyelvek között nevelt, öntudatos gyermek felnőttként könnyen vált támadóra. A gyermekkor nemjei összefolynak a szülőképpel, amit könnyen nászajándékul kaphat a leendő párunk. Pedig van, amit nem lehet újrapróbálni. Az évek elröpültek, az arcok körülöttünk felcserélődtek, mégis ugyanazokat a körök futjuk le újra, ha nem figyelünk oda.

Nem a gyerekkel van a baj. Ő csak teszi a dolgát, ismerkedik, próbálkozik. A helyzetet én terheltem túl akaratlanul. Ahogy fölkapirgáltam a rétegeket, megtaláltam sorban a miérteket. A válaszokat arra, hogy miért nem voltam jó „a szigorú anya” szerepében. Így kezdtek a nem szabad-helyzetek szép lassan azzá válni, amik: anya útmutatást ad a kisfiának – se több, se kevesebb –, miközben megértettem, hogy sokszor a nemek visznek előre, mert megtanítanak dönteni. A dackorszakban sem az lesz a fő kérdés, hogy hogyan tudjuk megtörni a gyerek akaratát azt szajkózva, hogy „az élet nem habostorta”. Hanem hogy a helyére kerülnek-e az alapok, amire az egyre táguló környezetében megélt tapasztalatokat építheti anélkül, hogy ráomlana majd az intézményi rendszer, a sok muszájjal meg kötelezővel.

Fotó, leadfotó: Fekete Imola, 123rf