Hogyan tanítsam meg a gyereknek, hogy nekem is kell öt perc
Sőt, harminc is, de ne szaladjunk ennyire előre! Első lépésként motiváló felismerni, hogy egy nagyobb kiborulást tudunk elkerülni azzal, ha odafigyelünk az ilyen és ehhez hasonló szükségleteinkre, főleg akkor, amikor még nincs hosszan egybefüggő szabadidőnk. Második lépésben gondoljuk ki, hogyan tudnánk ezt megértetni a gyerekünkkel az ő szintjén drámázás, mártírkodás nélkül. Harmadik lépésben pedig valósítsuk meg. Aztán gyakoroljuk, amire feltehetően elég sok alkalmunk lesz még a nyár folyamán.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Bagatell a példa, amit fel fogok hozni, de a részletekben rejlik az ördög. Egy régóta halogatott, majd többször megszakított chat-üzenetről fog szólni ez a sztori, amit nagyon szerettem volna már elküldeni a barátnőmnek. Mert ezen a ponton lényegesnek tartom felismerni és esetleg változtatni azon, ha a munka és egyéb kötelezettséggel járó e-mailjeink, feladataink árnyékában magától értetődően mondunk le a személyes kapcsolódásainkról. Holott a személyesek táplálják igazán „a személyünket”, főleg egy ilyen év után és ki tudja milyen előtt.
„A végén már azt se tudom, mit is akartam csinálni!”
Megtorpanok a nappaliban, hogy akkor most befejezem azt az üzenetet, amit már a fürdőben is akartam, amikor okvetlenkedve megjelent ott is a gyerekem, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Így ébredt reggel.
– Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van. Dolgozik, amíg apa alszik. Olyan rossz nekem! – erre leszek figyelmes a hátam mögül.
– Anya, megyünk egy kört a házban? – ezt már hangosan nekem adresszálja, egy papírdobozban ülve.
A barátnőmtől is 10 cm-re áll a fia, küld róla egy fotót. Részben ebből a sorsközösségből merítek türelmet ahhoz, hogy ne teremtsem le az enyémet csuklóból. Ismét eljött a tanulás ideje, mindkettőnknek.
Hasznos tudnunk, hogy egy hároméves gyerek még teljesen egocentrikusan gondolkodik, ő a világ közepe és ez így természetes. Csak jóval később tesz szert arra a képességre, hogy a vágyait összhangba tudja hozni a környezetével. Az efelé vezető úton hangot adhatunk a saját megéléseinknek, az övéi elfogadása mellett.
Megkapaszkodom hát a bögrémben, és próbálom megfogalmazni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk. Ő ekkor már négyéves volt.
– Kicsim, reggel hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást, igaz? – bólogat – Erre hátat fordítva bementél a szobádba. Nem foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna. Vagy hogy mit fogok csinálni helyette – kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat.
„Nem összeveszni akarok vele, hanem hidat építeni kettőnk között.”
– Képzeld, azt gondoltam, hogy jó, akkor addig megcsinálom a teádat és a kávémat. Mivel még mindig nem jöttél ki a szobádból, belefogtam másba is. Te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? – mosolyt csal az arcára a felismerés.
– Aztán mi történt? Egyszer csak vidáman megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy „jó, csináljunk!” – itt felkiáltok, hogy elnevesse magát – Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled – itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni.
– Érted már? Én is elfoglaltam magam, amíg te is ezt tetted a szobádban, csak én még nem végeztem vele, amikor megjelentél, és azt mondtad, hogy nem is foglalkozom veled. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos.
„Mintha kellett volna a fülemnek, hogy a szám kimondja mindezt.”
A saját szavaim mosták el a mérgemet. És láss csodát, kibújt mögülem a nap is, falra festette a sziluettem. Ilyen a szülői tekintély is – tűnődtem –, csak az elfogadás tükrében válik láthatóvá. Lefotóztam. Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! – ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok felnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt papírdobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, amikor két kör után szétesik.
A húszas éveink küszöbén az életünkön, a vágyainkon, a körülöttünk lévőkön elmélkedtünk. Magvas gondolatainkat titkos naplóban vezettük, miközben szerteszét szórtuk azt a sok csillámos energiát az univerzumba, amit olyankor éreztünk – Y-generáció fel a kezekkel! – Annak rendje és módja szerint óriási jelentőséget tulajdonítottunk önmagunknak és annak, hogy hatással legyünk az életünk minden területére. Aztán megszületett az első gyerekünk, és frontálisan ütköztünk az egónkkal.
Leadfotó: 123RF.com Fotó: Fekete Imola
Oldalak
Hirdetés
