„Kisfiam, azt mondtam, hogy gyere segíteni, punktum!” De mi van a punktumon túl?

Nincs az a nyiladozó öntudat, amit pusztán szülői kinyilatkoztatással kordában lehetne tartani. Vagy az én tudásom csekély, de úgy látom, hogy a szülő utána kiabál, fenyegetőzik, bűntudatot kelt vagy megszégyenít, mert nem lát más megoldást. „Azonnal gyere ide!” „Ha nem jössz ide, akkor délután nincs mese!” „Micsoda dolog az, hogy egy nagycsoportos így viselkedik!” „Nagyon elszomorítod anyát ezzel a viselkedéssel!” Elmesélem, hogyan találtam ezeknél hatásosabbat.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

A mosogatógépnél hajolgatok, a fiam valamiről magyaráz. Szűrőt kér, adom. Aztán lisztet. Lisztet?! Mihez?

- Várj egy kicsit! Ha befejeztem, megbeszéljük, mi a terved. Inkább segíts! Szedd le a tányéralátéteket! – horkanok fel, amivel az éppen aktuális nyűgömből is kap.

Nem kéri, kisétál a szobából, utánaszólok, de semmi válasz.

- Hékás! Most elkezdtél jojózni?! A kérésem előbb volt!

- De nem, Anya! Már korábban kigondoltam, hogy jojózni szeretnék.

- Jonatán! – nem akarom annyiban hagyni – Előbb mondtam, mint hogy elindultál volna megkeresni!

Várnám, hogy belátóan felülemelkedjen a saját aktuális vágyán, de nem megy neki.

- Anya, már közben kigondoltam, hogy jojózni fogok. Benne volt már a fejemben, és te utána szóltál.

- Én odaadtam neked a szűrőt, amikor kérted, igaz? – gondoltam okosan, ezzel bebizonyíthatom neki, hogy nem fair, amit mond, jönnie kell és kész.

Persze nem kapok választ a leckéztetős kérdésemre. Könyékig a mosogatóban mégis megállapítom, hogy nem húztam fel magam, ami nagy szó! Ezúttal nem zavart meg az a belső hang, ami sokszor a kétségbeesés szélére sodor. Onnan meg csak egy lépés a düh. Most nem szégyenültem meg, hogy szülőként nem tudom rekonstruálni az engedelmességet, ami gyerekként bennem is megvolt. „Én ilyenkor már ugrottam!” „Mi az, hogy nem jön, amikor hívom?” – Te is hallasz ilyen intelmeket, amikor a gyereked engedetlen? Talán a szüleid hangja szólal meg benned is.

Egy közelebbi tónusra találtam rá magamban, ami először hagyta felismerni a pozitívumot a helyzetben: igazából baromira bírom, hogy ilyen kis eszes a gyerekem! Tetszik, hogy tudja, van szava. Tudatosan adtunk ennek teret kicsi korától kezdve. De támogatóan láttatta velem azt is, hogy a gyerekem most nem jól mérte fel a helyzetet. Ne legyen érv, hogy nincs kedve vagy éppen mást csinál! Hogyan vezessem rá erre? – már csak saját magamnak felelgettem gondolatban.

Átok és áldás

A modern kor sok mindent elvesz tőlünk, szülőktől és a gyerekeinktől – csak hogy az atomizálódó társadalmat említsem –, de ad is. Kaptunk kényelmet és információt. Annak lehetőségét, hogy a gyerek viselkedése mögé nézzünk, amikor nem értjük. De ugyanígy a saját működésünkre – érzelmi kirohanásainkra, félelmeinkre, erőforrásainkra – is ránézhetünk akár egy szakember támogatásával, hogy jobban megértsük, mit miért teszünk. Ezután már miénk a döntés, hogy ahhoz képest min változtatunk.

Amikor évekkel korábban megértettem¹, hogy a kétévesem agyi fejlettségétől függ, hogy tud-e váltani arról, amit ő szeretne arra, amit mi kérünk tőle, elfogadtam, hogy olyat vártam el tőle, amire nem volt képes. Megkönnyebbültem, hogy nem én rontottam el! – ez is fontos. Mert ezután vállalni tudtam a szülői feladat szebbik felét: együttműködésre szoktatni magunkat. Ha a kisgyereket rákényszerítjük a szófogadásra, akkor egyszerűen nem fognak kifejlődni azok az idegpályái, amelyek az önfegyelemhez szükségesek. Azért hívják „ön”fegyelemnek, mert belülről fakad.

A szégyenről

A jelenet úgy folytatódott, hogy az ötévesem flegmán elpakolta az alátéteket. Már csak a kapcsolatunk megerősítése volt hátra, amit konfliktus után nem érdemes elmulasztani. Most szerezhetünk rutint abban, hogy hogyan tudjuk mélyebb empátiával, belülről fakadó határozottságból terelni a mi kis csapatunkat afelé, ahol később látni szeretnénk magunkat. Pár év múlva sokkal több energiát emésztenek föl az ilyen és ennél keményebb helyzetek.

- Figyelj csak, beszéljük meg, hogy is volt most ez az egész!

- Jó, mindjárt, még nézegetőzöm! – direkt az arca elé tette a játékkatalógust, de nem ültem fel neki.

- Te észrevetted, hogy nem bírsz a szemembe nézni? – csodálkoztam rá a nyilvánvalóra.

Éreztem, hogy a következő pillanatban képes lenne eltolni a lábaival, annyira hárít, de még türtőzteti magát. Ismerősen derengett ez az érzés gyerekkoromból, hát szavakba öntöttem:

- Most mérges vagy rám. Lehet, hogy kicsit szégyelled is magad, mert tudod, hogy nem voltál valami rendes, igaz? – kezdett összeállni a puzzle – Ezért nem tudsz a szemembe nézni.

Kibuggyant belőle a nevetés. Megtaláltam! Ugrált a tekintete az arcom és a nézegető között.

- Látod? Most már nem is olyan rossz rám nézni – biztattam.

Eszembe jutott, amit Brene Brown, „szégyenkutató” mond². Az, hogy a gyerek lesüti a szemét, miután kiolvasta a tekintetünkből, hogy valami olyat tett, ami részünkről nem elfogadható, nem tetsző, az egy ösztönös belső válasz a korrigálásra. Ez nem baj, ha a felnőtt utána megnyugtatja, így tud beépülni a tanulás, a tapasztalat egy elvárt viselkedésről. De ha mindezt kioktatás vagy büntetés, szeretetmegvonás követi, akkor összekeverednek az érzései. Harag, meg nem értettség, rossz vagyok érzés. Ezt nevezi mérgező szégyennek, ami alássa a gyerek önbecsülését, és egy életre elkísérheti.

A feltétel nélküli szeretetről

Szerintem te nem tudod, hogy én akkor is szeretlek, ha nem teszed a helyére az alátéteket. És akkor is, ha igen. Csakhogy te meg nem tudsz rám nézni, ha nem segítesz, amikor megkérlek. Ilyen ez! – már nem égette a tekintetem, az övé sem szúrt, összeillet a mosolyunk.

- Azon gondolkodom, hogy hogyan kerüljük el ezt legközelebb? – léptem tovább – Jonatán, hány darab alátét volt az asztalon?

- Négy – készségesen válaszolt.

- Hány darab mélytányér?

- Négy.

- Ez eddig mennyi?

- Nyolc.

- És hány darab lapos?

- Négy.

- Az akkor mennyi? – vontam be a megoldásba a sikerélményen keresztül.

Összesen 36 dolgot számoltunk össze, amit általában egyedül szoktam elrakni. Ebből kivontunk tizenkettőt, amit ő is el tudott volna rakni, már van olyan ügyes! – hogy a katalógus sem kell neki pajzsként.

Leadfotó: 123rf Fotó: Fekete Imola Forrás:
¹ Obedience: Why do You Have To Tell Them Five Times?
² Overcoming the Paralysis of Toxic Shame

Oldalak