„Siettetni nem lehet, csak elrontani.”

A pelus elhagyása egy természetes folyamat eredménye, amire előbb-utóbb minden emberpalánta megérik. Talán ez az a mondat, amit érdemes kiragasztani a fürdőszoba tükörre, ha szülőként azt érezzük, hogy gyűlik némi feszültség bennünk a téma kapcsán. Tehát „természetes folyamat”, „időbe telik”, „meg fog érni rá”. És talán még a „mit ne tegyünk” listát érdemes tudatosítani magunkban a cél érdekében.

Ez az írás nem azoknak a szülőknek szól, akik cseppet sem aggódnak azon, hogyan történik meg ez a váltás. Igazatok van, csak így tovább! – üzenem. Ahogy azt is mondom, hogy semmivel sem rosszabb szülő az, akinek kérdései vannak e téma kapcsán, szeretne több nézőpontot meghallgatni. Te se dőlj kardodba, kedves szülő, aki már a kellős közepén vagy és esetleg arra jönnél rá, hogy eddig nem jól csináltad! Még mindig megteheted azt, hogy „leállsz” mindennel, ami eddig nem segítette a kicsit, hanem belátható módon kibillentette.

Szoktatás kérdése?

A vélemények megoszlanak arról, hogy egyáltalán kell-e szobatisztaságra szoktatni a gyereket, vagy nem. Ha elfogadjuk azt, hogy ez egy természetes érési folyamat része, azzal kimondjuk, hogy e téren (is) bizalommal kell lennünk a gyerek felé. Beláthatjuk, hogy ez nem a mi kedvünkért fog megtörténni és nem is azért, hogy a nagyi büszke lehessen. Sajnos sokszor pont az igyekezet mondat velünk hülyeségeket, és helyezi olyan kontextusba a szituációt, ami a két-három évessel irtó nagy drámának ágyaz meg. Tudatosíthatjuk magunkban, hogy az érési folyamat nem feltétlen egy folyamatos fejlődést jelent, hanem lehetnek benne visszalépések. A gyerek egyik nap jelzi, hogy pisilnie kell, másik nap esze ágában sincs levenni a pelust. Megérthetjük, hogy a feladatunk nem több, mint biztosítani a megfelelő keretet, hogy ne fulladjon alkudozásba a kezdeti lelkesedés. Hogy ne toljuk bele a gyereket valamibe, amire még nincs készen, de ne is tartsuk őt vissza például azzal, hogy minden áron meg akarjuk úszni a baleseteket.

Ne keveredj olyan harcba, amit sose nyerhetsz meg!

Tény, hogy a másik teste felett folytatott harcot sose nyerhetjük meg. Még akkor sem, ha a saját gyerekünkről van szó. Próbálkozni lehet, vagyis helytelen módon bilire erőltetni, állandó figyelmeztetésekkel vegzálni, az indulás előtti pisilést kötelezővé tenni (egy szokás kialakítása helyett), a balesetekért megszidni, de ezekkel nem azt érjük el, amit szeretnénk. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy egy-egy helyzet, vagy önmagában a gyerek ellenállás haragra gerjeszt bennünket, sose feledjük el, hogy ez nem a gyerek hibája. Tény, hogy ő váltja ki belőlünk, de a feszültség magja eleve bennünk volt. Valamiért ez egy érzékeny pont számunkra. Érdemes átbeszélni egy bizalmasunkkal, akár célirányosan egy segítővel 1-2 alkalommal, hogy tulajdonképpen mi is az, ami ennyire kibillentett? Amint rálátunk és megértést nyerünk általa, növekszik az önmagunk feletti kontroll és csökken a helyzettel szembeni érzékenységünk. Különben félő, hogy komoly sérülést szenvedhet a gyerekkel való kapcsolatunk, nem beszélve arról a szerteágazó problémakörről – pl. székletvisszatartás, állandó „balesetek” miatt szenvedő gyermek –, amivel ennek nyomán szembesülni fogunk.

A nyomásgyakorlásról

Azért tartom fontosnak az előző bekezdést, mert ha tisztában is vagyunk ezekkel, később felléphetnek elbizonytalanító tényezők, amik azt sugallhatják, hogy igenis nyomást kell gyakorolni a gyerekre, hogy mielőbb szobatisztává váljon. Talán az a legjobb, ha úgy tekintünk erre a folyamatra, hogy mi csak a díszletet teremtjük meg hozzá, de a gyerek dolga vezényelni a darabot. Mi beszerezzük a bilit, a kisbugyit, a vécészűkítőt. Hangoztatjuk a kicsi előtt, amikor éppen vécére megyünk, mert mi bizony ott végezzük a dolgunkat! Időnként felkiáltunk, hogy „Hú, de kell már pisilni!” És akár olyan játékos beszélgetésbe is bonyolódunk, hogy ő tudja-e, mivel szoktuk megtörölni magunkat? – Persze, hogy tudja, letéphet nekünk egy darab vécépapírt. Tudja-e utána mi következik? Lehúzhatja ő a vécét. És azután? Megmoshatja a kezünket. Egy érett, érdeklődő kisgyerek magától fogja kérni, hogy mindezt kipróbálhassa utánunk. Egyáltalán nem baj, ha éppen akkor nem sikerül pisilnie. A lényeg, hogy belépjen a folyamatba. Lehetőleg sose mi ültessük a bilire, ha eleinte azt használ. A vécészűkítőhöz legyen egy biztonságos fellépő, így hamarosan oda sem nekünk kell majd felsegíteni őt. Ha már eljutottunk oda, hogy biztonsággal rá tud ülni a bilire / fel tudja nyitni a vécé fedelét, akkor nem is kell vele mennünk. Hagyjuk, hogy egyedül intézze el a dolgát!

Hogyan reagáljunk, amikor becsurgott?

Az egyszerűség kedvéért most én is „balesetként” emlegetem ezeket a helyzeteket, de valójában annak vagyok híve, hogy azt mondjuk, ami történt, „Ez most becsurgott a bugyiba. Később már nem fog. Például nekem már nem szokott, képzeld!” (A trambulinozást most hagyjuk.) Kerüljük el, hogy a kérdezgetésünk inzultálásba forduljon, mert az ellenállást szült! Ha esetleg azt tapasztaljuk, hogy a kicsi csupán belefeledkezik a játékba, akkor meséljünk neki arról, hogy kuki/nuni mindig szól ám, mielőtt jön a pisi, csak az van, hogy a gyerekek nem mindig hallják meg! „Pssszt! Te sem hallod? Én úgy hallom, mintha valaki szólna neked.”

A harc feloldása

Ha már odáig fajult a dolog, hogy a kicsi direkt nem pisil például indulás előtt, akkor lép életbe a „Vissza az alapokhoz!” elv. Hagyjuk abba azt és ahogyan addig csináltuk, mert félrevitte a folyamatot! Ezt el is mondhatjuk őszintén: „Kicsikém, másképp fogom ezentúl csinálni, mert úgy látom, hogy nem jó neked, ahogy eddig akartam.” Ha azt szeretnénk elérni, hogy az elindulás előtti pisilés mumusból rutinná váljon – ami egy észszerű szülői törekvés –, akkor először is gondoskodjunk róla, hogy indulás előtt fél-egy órával legalább egy pohár vizet igyon a gyerek, más különben megeshet, hogy neki tényleg nem is kell pisilnie, hiszen nem ivott eleget. Aztán utasítgatás helyett elkezdhetjük úgy is kialakítani a szokást, hogy mindig magunkkal hívjuk a mosdóba indulás előtt. Nem kell vécére ültetni, elég, ha kihangosítjuk, hogy mi pisilni fogunk, ő meg jöhet velünk addig – szóval tartjuk.

Ha korábban ingerülten reagáltunk arra, ha nem akart elmenni pisilni, akkor újra kell építenünk a bizalmát ahhoz, hogy hallgasson ránk anélkül, hogy erőszakoskodnánk. Ez az alap. Következő alkalommal kezdjük legalább 10 perccel előbb az indulást, hogy a rászánt idő se feszítsen! „Most szokott az történni, hogy megkérlek, pisilj egyet, mielőtt autóba ülünk, te pedig nem akarsz, ugye?” – ugye, vagyis partnerként szólítjuk meg a gyereket – „Mit szoktam erre mondani?” Valószínűleg vissza tud adni valamit a jelenetből, amin felderül, hogy ilyet lehet. Ahogy öniróniát gyakorolni is lehet, akár magunkat is kifigurázhatjuk rikácsoló hangon. A nevetés jó, feszültséget csökkent és fokozza a kapcsolódást egymáshoz.

Egy ilyen önreflexió után belőlünk is nagyobb eséllyel párolog el a feszültség, így nem fogjuk elveszíteni a fejünket. „Ezt azért csináltam eddig, mert olyan tehetetlennek éreztem magam. Most se tudom még igazán, hogy mi lesz a megoldás, de abban biztos vagyok, hogy nem fogok többé kiabálni veled emiatt. Én most elmegyek a vécére, neked nem is kell pisilni, de engem elkísérhetsz.” A kedves invitálásnak nem valószínű, hogy ellenáll a kisgyerek, aki mindig vevő a szülő társaságára, ha felőle szeretetet és megértést érez. Ennyi, nincs több dolgunk egyelőre. Tekintsük ezt az újraépítés 1. alkalmának! Ha türelmetlenek, „nyomulósak” voltunk korábban, akkor nem 1-2 alkalom után fog helyreállni a bizalom, türelemmel kell lennünk. Vigyünk csere bugyit a kocsiba, terítsünk vízhatlan anyagot az ülésébe és rendületlenül folytassuk a munkát! A fölnőttek általában jobban értik ezt a megfogalmazást. Egyébként meg tényleg munkás másként cselekedni, mint ahogy első indulattal tennénk, de hát erről szól a tudatos szülői lét, nemde?

fotó: 123rf.com