FemAnyu: Te is elanyátlanodtál, Anya?

Nem elég az online tér, pedig végtelen. Nem elég a napi rutin, pedig még sok is. Nem elég az idő, pedig 24 óra, se több, se kevesebb. Ez a mostani helyzet kísértetesen emlékeztet egy rég elfeledett időszakra úgy, hogy már nem abban vagyunk. Vagy mégis?

Ma több alkalommal úgy viselkedtem a gyerekemmel, mint régebben, amikor sokkal többet kellett küzdenem egy-egy napért, hogy jól teljen. Hogy vidámság legyen a feszültség helyett. Hogy megtaláljam a menekülő útvonalat, amin leléphetünk a baljós gondolatok elől – ki a szabadba vagy vendégségbe máshoz, akivel együtt bandázhatjuk át a nap köztudottan leghosszabb óráit a délutáni alvás és a vacsoraidő között.

Apróságokon felcsattantam. Elküldtem melegebb éghajlatra a fiam, persze meghallotta, hát elvicceltem. Többször „leléptem” a telefonomba is, mint indokolt lett volna, ahonnan még nehezebben volt visszatérni a valóságunkba. Előretoltam a háztartást, mint valami védőbástyát, ami mögé bújhatok, mert nem volt kedvem játszani, vele foglalkozni. És minél elégedetlenebb voltam magammal, annál inkább idegesített, amit rosszul csinált, hibázott, vagy egyszerűen nem csinált meg.

Az a legfárasztóbb az anyaságban, hogy non-stop láthatóvá válunk

Csak az a kérdés, hogy jelen vagyunk-e? Volt valami megfoghatatlanul nyomasztó a kisbabázós években, ahogy visszagondolok. Hogy az elszeparáltság, a folyamatos ismétlődések, a korlátok, vagy csak a kialvatlanság okozta-e időről időre, nem tudom. Kitüremkedett a nehezebb napokon. Nem beszélünk róla, talán meg sem fogalmazódik, de rezignálttá tesz akár napokra, ha nem tudjuk lerázni. Ha nem jön valami plusz inger, amitől új erőre kapunk.

Tettük a dolgunkat, láttuk a szépet, a vidám pillanatokat, hogy „milyen jó nekünk, mert megtehetjük”, „milyen jó, hogy ő van”, mégis volt ott más is. Valami több összetevős gubanc, ami a torkunkon akadt, amikor nem ment az altatás. Vagy szimpla helyzetek sora követte egymást, mégis aznap beletört a bicskánk. Kifutnánk, elbújnánk, feladnánk! – ezt éreztük.

És érezzük talán most is, amikor a bizonytalanságban keressük a kapaszkodót, a kiszámíthatatlanban a kontrollt, az ismeretlenben az ismerőst. Hopp! Ezen a ponton viszont már ott a tapasztalat, amit fentebb megfogalmaztam magunknak. Én most se tudok jobb stratégiát, mint ami akkor bevált.

Játsszunk a fókusszal! Amikor megrémít a homályos jövőkép, a mostra fókuszáljunk! Arra, amit éppen csinálunk, egy perccel se tovább. Ízekre, színekre, illatokra, hangokra, egy ölelésre. Erősítsük fel, ami jó hatással van ránk! Amikor a jelen a sok, a kibírhatatlan, akkor meg stop, dőljünk hátra egy percre és vegyünk egy mély levegőt! Tekintsünk az órára, ami mindig előrefelé jár, és telik anélkül is, hogy egy fűszálat is keresztbe tennénk. Hát ne tegyünk! Teljünk meg azzal az érzéssel, hogy az olyan rajtunk kívül álló dolgok, mint az idő, a Nap, a Hold, a csillagok és évszakok megbízhatóan viszik tovább az életet attól totálisan függetlenül, hogy mi éppen hogyan teljesítünk aznap! – ez egy széles spektrumú gondolat, ahonnan biztos vissza kell jönnünk előbb-utóbb, vagy majd a gyerek ránt vissza, mégis jótékony tud lenni a kitekintés, amikor belül szűkösen vagyunk. Ezekből a napokból is lesz egy hét – és magunk mögött eggyel több –, aztán egy hónap, aztán telibe kapjuk a tavaszt és vele egy üdébb hangulat ígéretét, mert a remény nem más, mint egy érzés belül, hogy van segítség kívül.

Leadfotó: 123rf Fotó: Fekete Imola