„Ha én nem nyugszom meg, mégis hogyan tudna a babám az én ölemben?”

Meghívást kaptam a héten egy baba-mama műsorba, ahol a pozitív szemléletű gyereknevelésről és a könyvemről kérdeztek. Rövidesen az „önnevelés” témájánál tartottunk, hogy mit jelent ez, és én hogyan tapasztaltam meg a mi életünkben? Így idéztem fel azt a végeláthatatlannak tűnő éjszakát, amikor az újszölöttem csak sírt, csak sírt, és én csapnivaló anyának éreztem magam.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Én nem bírok tovább járkálni vele, leszakad a derekam! Kész, feladom! – szűköltem éjszaka egyre nagyobb méreggel a torkomban, amikor a fiam a karomban sem tudott visszaaludni. Aztán az elmosódott szemeibe nézve rájöttem: valamit másképp kell csinálnom. Leültem vele az ágyba, körbepolcoltam magam párnákkal, és hosszan susogtam, dúdoltam a mellkasomon üvöltő babámnak. A térdeimre fektetve masszíroztam a pocakját, hogy enyhüljön. Talán több időbe telt így, míg elcsitult, de már nem voltam haragos, mert bár a testem elfáradt, a szívem vette át a szolgálatot. Ott valami átkapcsolt bennem. Megéreztem, hogy a saját feszültségem csillapítása nélkül nem tudok segíteni neki. Ahogy aztán számtalanszor a délutáni altatásoknál is: türelmetlenül ringatni, dudorászni nem lehet, attól csak kipattan a gyerek szeme. Nincs mese, át kell szellemülni, le kell nyugodni, mindent elengedni, és akkor fog ő is kidőlni – muris, amikor szó szerint.

A következő felismerés már a dackorszak küszöbén ért. Kicsifiam még egyéves sem volt, amikor pont azzal a mozdulattal rántotta ki a kanalat a kezemből, amivel én a telefonomat az övéből. Anyósom szavai jutottak eszembe, hogy „érdemes volna finomítani ezeket a mozdulatokat”. És milyen igaza volt! De a csavar, hogy először a miénket kellett. Meg a hozzállásunkat, hogy legyen türelmünk kivárni, amíg odaadja, amit kérünk. Hogy egyáltalán megtanítsuk őt arra, hogyan kérünk tőle és ő hogyan kérhet – felfelé fordított tenyérrel. Ez is a bizalomjáték része.

kisbaba síró gyerek család gyereknevelés újszülött

Bízzunk a jóra való törekvésükben

Igen ám, de mi van akkor, ha a miénkben sem bíztak gyerekkorunkban? Ha nincs erről saját tapasztalatunk, csupán annak emléke, ahogy a kézfejünkön csattant a „nem szabad”, és egészen másként tanultunk rendet. Akkor az ilyen felismeréseken túl, kell egy elhatározás is, hogy mi már másként szeretnénk csinálni. Meg sok gyakorlás, amire kétségkívül lesz alkalmunk az elkövetkezendő évek során. Ha pedig elakadunk a lelki folyamataink egyengetésében, akkor kérhetünk segítséget éppen úgy, ahogy a testi bajainkkal is szakemberhez fordulunk.

Mert jönni fog majd a totyogós rámolni, és vele együtt a reflex, hogy A) rácsapok a kezére B) helikopterként őrzöm tőle a lakást, vagy kifundálok egy olyan szenáriót, hogy C) minden alkalommal feltartom a tenyerem például a konnektor előtt, így jelezve, hogy „STOP! Oda nem szabad nyúlnod!”, és megmutatom, hogy helyette mit LEHET, például bekukucskálhat a polc alá.

kisgyerek, baba, újszülött, veszély, pakolás, konnektor, áram

Lesz egyszer dacolós kétéves is, aki majd mindennél jobban fogja akarni az összes csokit a boltban. És vele együtt leszünk mi is A) tehetetlenül mérges szülők, akik kikapják az üvöltő gyerek kezéből a csokikat B) kétségbeesettek, akik inkább megveszik, csak ne legyen balhé C) vagy higgadtak, akik hagyják, hogy megnézegesse, rakosgassa akkor, ha ügyesen visszapakolja a helyére, mert ebből lehet az, hogy egyet választhat majd.

És viselni tudjuk a „nem” következményeit is, ami eleinte lehet egy égtelen kiborulás, hiszen az apró gyerek szempontjából nézve tényleg katasztrófa történt, de azért vagyunk vele mi, felnőttek, hogy eloszlassuk a fellegeket. Kettőnk közül csak mi tudjuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy soha életében nem ehet már csokit. Ahogy azt sem, hogy nem szeretnénk őt, és azt sem, hogy a bömbölés hatására megváltoztatjuk a döntésünket, amit olyan szempontok miatt hoztunk meg, amire neki nincs rálátása. Például mert étkezés előtt vagyunk, vagy nem erre akarjuk költeni a pénzünket. Jogunkban áll így dönteni, neki jogában áll bömbölni. Ez mégsem patthelyzet, hiszen nem szemben álló felek vagyunk, ezt ne felejtsük el!

A pár éveskét egy rövid magyarázat után könnyű még elterelni egy mesével a kosárban sorakozó termékekről, „akik itt kiáltoznak, hogy akarnak menni a kasszához!” A kis óvodást be lehet terelni egy biztonságos helyzetbe, ahol érti a szabályokat: „Látom, hogy mennyire szeretnél most csokit kapni! Mutatok kettőt, ezek közül választhatsz!” vagy „Ma van a hét első napja. Játsszuk azt, hogy egy héten egyszer választhatsz valamit a boltból arról a polcról, amit én mutatok. Bármit! Benne vagy? Akkor gyere csak!” – így vihetjük el őt a joghurtos, magos, akármilyenes polchoz, amit jónak tartunk –, vagy „Most nem fogunk csokit venni. A kosaramban ott van, amire szükségünk van. Lovagolsz egyet a hátamon a kasszáig vagy versenyt csoszogjunk?”. De bármikor dönthetünk úgy is, hogy: „Fiam, látom, hogy már éhes és nyűgös vagy. Tudod mit? Én is! Jó ötlet ez a csoki hazáig! Tedd a kosárba, megyünk kifizetjük és együtt megesszük, rendben?” – ebben az esetben nem az a lényeg, hogy engedtünk, hanem hogy együttéreztünk és együtt fogjuk elfogyasztani. Innentől kezdve ez már egy közös történet.

Kislány hiszti bolt veszekedés gyereknevelés anya lány

Mi kell ahhoz, hogy mindig helyesen cselekedjünk?

Valószínűleg egy glória, de azt nem a halandó szülőknek osztogatják. Az előző példák többféle variációja létezhet, mert nincs 100%-os teljesítmény. Ezt meg kell hogy bocsássa nekünk a felnövekvő generáció, ahogy mi is az előttünk járóknak.

Lehet, hogy ma csak egy nagy A-vagyok, holnap meg B és rohadt fáradt, úgyhogy előbb lefekszem este, kialszom magam és reggel megölelem a családomat. Egy újabb elhatározással ébredek a C-felé! – ami neked lehet, hogy Cs, D, Dz, Dzs, hiszen nem vagyunk egyformák, sem az életkörülményeink. Más gyerekkori élményekből táplálkozunk, mintákat követünk vagy új változatokat hozunk létre. Ami nekem már nagy eredmény azzal a puttonnyal, amivel az anyaságba érkeztem, azt te a kisujjadból kirázod, vagy éppen ugyanazzal küszködünk.

Abban bizonyosan egyformák vagyunk, hogy a cselekvés előtt miénk a döntés szabadsága és felelőssége. Hogy ez a gondolatmenet nekem teher, számodra meg jó hír vagy éppen fordítva, abban ismét eltérhetünk, mert ezt a személyiségünk határozza meg: hogyan látjuk a világot és benne önmagunkat, a kapcsolatainkat. Viszon azon a ponton ismét összecsengünk, hogy a meghatározott jegyeink túl, ott van bennünk a szeretet képessége – „a jól szeretnin” pedig még együtt is dolgozhatunk.

A nyarat azzal az elhatározással indítottam, hogy van két és fél hónapunk, hogy megerősítsük a digitális oktatás sújtotta szülő-gyerek kapcsolatunkat. Mert bármilyen furcsán hangzik is, egyre több jele van annak, hogy a köztünk lévő kapcsolat az egyetlen valós nevelési eszközünk. Hogy mit is jelent ez és mit rontottam el már az első héten, arról írok most nektek.

Fotó: 123rf.com

Oldalak