Így jöttem rá, hogy mi baja van a bölcsis gyerekemnek
Egyik délután elnézve az iskolás fiamat, beugrott az a jelenet bölcsis korából, amikor hasonlóképpen nyervogott és láthatóan fel akart bosszantani. Csak annyit csináltam, mint akkor, és láss csodát! Negyed óra múlva derűsen csicsergett. Egy visszaemlékezés következik a Nekünk bevált könyvből.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Jonatán minduntalan fel akart bosszantani. Először arra gondoltam, hogy rosszkedvűen ébredt a délutáni alvásból, de akkor sem hagyta abba, amikor az ölembe vettem. Húzogatta a hajam, ledobta a könyvet, ami a keze ügyébe került. Ütögette a mellkasomat, mintha csak játszani akarna, de amikor szóltam, hogy fáj, összeráncolt szemöldökkel egyre erősebbeket ütött. A düh átrajzolta a kis arcát.
Hééé, te fel akarsz bosszantani? Azt akarod, hogy mérges legyek? – csodálkoztam rá, miközben feltartóztattam a kis kezeit.
Igen – nyögte ki durcásan, és színt váltott a pofija.
És most meg akarod mutatni, hogy te milyen mérges vagy, igaz? Így érzed magad? – erre nem felelt, csak a hadakozása lett erőtlenebb.
Nagyon megsajnáltam, ahogy kapisgálni kezdtem az okát. Eszembe jutott, hogy egyszer olvastam erről egy cikket. Nekik még nincsen annyi szavuk, mint nekünk, felnőtteknek. És még akkor sem tudunk mindig egyértelműen bánni velük, nem igaz? Hogyan várhatnám el tőle?! Próbáltam hát nem arra reagálni, amit láttam, ahelyett, amit mondani akart vele. Tovább kérdezgettem.
![kisfiú anyja nyakában plüss mackó játék szomorú](/sites/default/files/images2021/kisfiu_szomoru_123rf.webp ""A düh átrajzolta a kis arcát."")
Figyelj csak! Valaki nem hagyott valamit megcsinálni a bölcsiben? Mit szerettél volna, amit nem lehetett? – igyekeztem átfogalmazni a kérdést egyszerűbbre.
És a válasz lehengerelt:
A Mira nem adta oda a sárga markolót. Én is akartam vele játszani – pöttyent ki belőle az órák óta hordozgatott sérelem.
Értem, kicsim. És akkor másikkal játszottál?
A kék hengerelővel játszottam – vagyis az úthengerrel, ebből már tudtam.
Meghatódtam, kerestem a szavakat, de közben magától folytatta.
De a Deniznek odaadta a Mira, és aztán a Deniz meg odaadta nekem. A Deniz. Nekem! – derült fel az arca, ahogy rám nézett.
Az enyém is, mert újra súlytalan lett a mosolya. Talán egy hurokkal szorosabbra fűzödött most a bizalom fonala kettőnk között ahelyett, hogy lazítottam volna rajta.
Visszatérve az iskolás „verzióra”
Persze egy picikével könnyebb együttérzőnek lenni, mint egy nyúlánk fiúval, meg majd a kamasszal, de ahogy tőlük elvárjuk a fejlődést, magunktól se spóroljuk meg annak lehetőségét.
Azt érzem, hogy amikor fegyelmezésért kiált a helyzet, meg az igazságérzetem, akkor kell legjobban odatennem magam anélkül, hogy magamra venném a viselkedését. Az igazságom elismertetésénél fontosabb a kapcsolat kettőnk között, amit veszélyes feláldozni a szülői önérzet oltárán. Ez alatt azt értem, hogy amíg forrong belül az a gyerek, addig úgyis lepereg róla az intelem. Falra hányt borsó, hacsak nem egy pofon kíséretében tálaljuk, hogy megfélemlítsük. És később mit teszünk? Hamarabb zsákutcába hajtjuk a kapcsolatot, mint hinnénk.
Az együttérzésem nem egyenlő azzal, hogy támogatom a szemtelen hangnemet vagy a durvaságot. Az „csak” arra jó, hogy mögé lássak, mi sarkallja erre a gyerekem? Fáradt, csalódott, szomorú, megbántott, sikertelen? Lehet, hogy nem tudja megnevezni, és nem fogok rájönni a konkrét okra, de a lényeget elértem a magam számára is: már nem a rossz gyerek délibábja kísért elhamarkodott tettekre, hanem a nagy duzzogások mögé bújt gyerekem kér gyámolítást. Ha nem akarom kioktatni, helyretenni, hanem azt éreztetem vele, hogy elfogadom a nehéz érzéseit is, akkor biztonságot teremtek számára ahhoz, hogy kimondja, ami a szívét nyomja. Mégha órákkal később is.
![Anya fiú beszélgetés család](/sites/default/files/images2021/kisfiu_anya_beszelgetes_123rf.webp ""Az együttérzésem nem egyenlő azzal, hogy támogatom a szemtelen hangnemet vagy a durvaságot."")
– Látom, elég feldúlt vagy!
– Nem is.
– Én úgy érzem abból, ahogy velem beszélsz. Azon gondolkodom, hogy nemrég találkoztunk, úgyhogy nem hiszem, hogy miattam. Az iskolából hozhattad haza ezt a hangulatod.
– De, Anyaaa! – mordul közbe, amiből tudom, hogy rövidre kell zárnom.
– Még jó, hogy elbírtad a táskáddal együtt! Erős vagy! – mondtam picit humoros felhanggal, és elfordultam a kávémmal matatni.
– Nem is… – mondta eggyel szelídebben.
– Nem érzed magad erősnek, se bosszúsnak – fordultam vissza a saját szavaival, se többel, se kevesebbel annak jeléül, hogy figyelek rá. Miközben felényújtottam egy pohár vizet, aztán egy banánt, ha esetleg a folyadék és vércukorszint is a kritikus sávba süllyedt volna. Leült majszolni.
Mire végzett, nem volt se haragos, se undok, készen állt a nap folytatására. Igaz, ott, akkor nem tudtam meg, hogy mi baja volt, de este dőltek belőle a sulis sztorik – talán amiatt. Talán csak kimerült, mire hazaért, és így mutatta meg nekem, mert elmondani még nem tudta nyolc évesen, hogy „Én olyan kimerült vagyok, Anya! Kérek szépen egy pohár vizet és ennék is valamit.” és, hogy „Rosszul esik, hogy xy folyton piszkál! Dühít és tehetetlennek érzem magam, amikor nem hagyja abban. Ezért voltam undok veled, mert nem éreztem jól magam a bőrömben.”
Ha így haladunk, eljutunk majd ide is.
Csupa olyan fogalom, ami nem volt a köztudatban, most meg egyre több szülő dobálózik vele. Nos, ennyi idő kellett ahhoz, hogy egy több mint ötven éve kutatott pszichológiai irányzat eredményei háttérinformációként szolgálják és formálják a szülők gyermeknevelési-gondozási gyakorlatát. Vagyis egyre többen keressék a választ arra, „hogyan legyek jó szülő”?
Fotó: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
