Az év legfelkavaróbb filmje a szülés utáni depresszióról - Die My Love kritika

Jennifer Lawrence legújabb thrillerje az anyává válás és az intimitás határainak vizsgálata, amelyben karrierje legnyersebb alakítását nyújtja.

Amikor az anyaság lázálommá válik

A történet szerint Grace (Jennifer Lawrence) és Jackson (Robert Pattinson) a nyugalom és újrakezdés reményében költöznek New Yorkból egy vidéki házba, ám a vágyott békét hamar felváltja a fullasztó elszigeteltség. A szülés után Grace lelke lassan szétcsúszik: a depresszió, a magány és az önvád olyan spirálba sodorja, ahonnan nem lát kiutat.

A film egyik első jelenetében Grace négykézláb kúszik a fűben, kezében konyhakéssel – miközben a háttérben a kisbabája sír a verandán. Lynne Ramsay író-rendező nem kínál magyarázatot a képekre, a nézőre bízza a magyarázatot. A jelenet egyszerre konkrét és szimbolikus: a nő visszasüllyed az ösztönök világába, miközben próbálja megőrizni a kontroll illúzióját. Erre a dinamikára épít az egész film.

Lawrence karrierjének egyik legerősebb alakítását nyújtja: nem hősnőt játszik, hanem egy sebzett, széthulló embert. Az arcán folyamatosan nyomon követhetjük a düh, a bűntudat és a kétségbeesés hullámait – Seamus McGarvy kamerája pedig könyörtelen közelségből követi ezt az érzelmi káoszt. A filmben nincsenek könnyű pillanatok, nincs megnyugvás: Grace története nem arról szól, hogyan gyógyul meg, hanem arról, hogyan veszik el végleg.

Robert Pattinson visszafogott, mégis pontos játékkal ellensúlyozza Lawrence túlfűtött jelenlétét. Jackson figurája egyszerre szerető társ és tanácstalan megfigyelő – folyamatosan próbál „helyesen cselekedni”, miközben láthatóan nem érti, mi történik a feleségével. A mellékszereplők (LaKeith Stanfield, Nick Nolte, Sissy Spacek) érzékeny és árnyalt jelenléte tovább mélyíti a film feszült világát.

A Die My Love (Dögölj meg, szerelmem) képi világa klasszikus Ramsay: érzéki és nosztalgikus, ugyanakkor a végletekig nyugtalanító. A természetet nem menedéknek, hanem pszichés térnek mutatja – a lassan mozduló kamera, a zöld és szürke árnyalatok, a víz és a vér motívumai mind Grace széthulló tudatállapotát tükrözik vissza. A hangkeverés és Ariana Harwicz baljós zenéje egyre közelebb viszi a nézőt a mentális összeomláshoz; az hatás pedig egyszerre intenzív és nyomasztó, már-már az elviselhetetlenség határáig.

A végkifejlet sem tartogat feloldozást: kilátástalan és tragikus, bár Ramsay nem ítélkezik főhőse felett:Az utolsó kép, ami belénk ég, nem pusztán lezárás - hanem az őrület logikus végpontja.

A film cannes-i premierjén hosszú percekig tartó álló tapsot kapott – nem véletlenül. Ramsay képes volt megőrizni saját szerzői kézjegyeit (a belső monológokra építő szerkezetet, a fragmentált narratívát, a fény és hang expresszív használatát), miközben Lawrence játékának köszönhetően ez lett az egyik legemberibb és legintimebb filmje.

A Die My Love nem való mindenkinek. Lassú, fájdalmas, néha kifejezetten nehéz nézni, ugyanakkor ez a film erőssége is: nem engedi, hogy kényelmes távolságból figyeljük az össezomlást. Mert nem pusztán a szülés utáni depresszióról szól, hanem arról is, hogyan omlik össze a „tökéletes család” illúziója – és hogyan próbáljuk akkor is szeretni egymást, mikor már tudjuk, hogy semmi értelme. A Die My Love az idei fesztiválszezon egyik legfelkavaróbb alkotása: emlékeztet arra a vékony a határra, amely a józan ész és az őrület között húzodik.

Lead: BIFF