A nő, akkor nő, ha a férfi azzá teszi?
„Melletted igazi nőnek érezhetem magam. Melletted, egy igazi férfi mellett.” Ki ne hallotta már eme mondatokat, amelyekkel azt sugalljuk: tökéletes férfire leltünk, akitől azt kapjuk, amit szeretnénk.
Egy nőt, nem egy férfi tesz nővé, és nem miatta kell, hogy ízig-vérig nőnek érezze magát. Hiszen ez valamilyen szinten függőséget, és egyedül boldogulni képtelenséget is jelent.
De akkor mitől NŐ, egy nő?
Nem azáltal leszünk nagybetűs nők, hogy milyen cipőt viselünk, vagy, hogy milyen az öltözékünk. Annak ellenére, hogy számtalanszor halljuk, hogy a magas sarkú nőiesebb, mint a sportcipő és a szoknya-nadrág párossal is hasonló a helyzet.
Ezzel azért is szállnék vitába, mert egy nő, ha belülről sugárzik, az kívülről is látszik. Ha boldog úgyszintén, és ha magabiztos, megfelelő énképpel rendelkezik, akkor akármit viselhet, mert a belsője által a külseje is ragyogni fog. Egyszóval nem a külsőségek tesznek minket azzá, akik vagyunk. De természetesen a külsőnkkel is üzenni próbálunk, néha direkt, néha indirekt módon.
Az igazi én
Voltaképpen mi magunk határozzuk meg kik vagyunk, vagy kik akarunk és tudunk lenni. Nem más, csakis mi. Ha valaki által, vagy valaki miatt érezzük magunkat többnek, akkor talán mélyen magunkba kellene néznünk, és rájönni, hogy egyedül miért nem érezzük magunkat teljesnek, vagy elég jónak. Miért egy másik ember kell ahhoz, hogy úgymond a legtökéletesebbet hozzuk ki magunkból? Ha egyedül nem vagyunk képesek arra, hogy ezt az énünket is felszínre hozzuk, akkor valójában csak időszakosan válunk mindig egésszé?
Elferdített valóság
Másrészről, gyakran amit szeretnénk, nem egyezik meg azzal, amire valójában szükségünk van. A mesében, a szőke herceg fehér lovon az, amelyre minden kislány vágyik, mert a mesék által ezt nevelik belénk. Ezt halljuk kislány korunk óta, és ez alapozza meg elvárásainkat. Eleinte. Aztán kezdünk rájönni a csalódások sora után, hogy a szőke herceg a fehér lovon a hercegnők kiváltsága, és csakis a mesékben létezik.
De ez csak akkor következik be, ha nem álomvilágban élünk. Mert hiába csalódunk, ha nem tanulunk belőle. A csalódások által okulhatunk, hiszen reális rálátást biztosít az életre, és magára a világra. Nem kelt reményt, hanem ráébreszt a gyakran fájó igazságra. Valójában ez az, ami kell nekünk. Nem mesék kellenek, kész történetek, hanem valós sztorik magunkról. Írhatunk mesebeli történetet, amit mi magunk tettünk azzá, így már nem meséről van szó, hanem igaz történetről. Nőnek akarjuk érezni magunkat? Akkor ne várjunk másra, hanem tegyük meg, oly módon, amit csak mi ismerhetünk. Mindenkinek magának kell felszínre hoznia a benne rejlő nőt, amely nem mellesleg mindenkiben ott lapul.
Oldalak
Hirdetés
