A piros nadrágos fiú - Vágyak

A lány egész nap izgatott volt. Percenként nézte az óráját, hogy mikor lesz este, hogy hazamehessen, s a gépe elé üljön.

Az egész világ mosolygott...

Már amikor reggel felkelt, mosolygott. Álmodott. Majd megreggelizett, s elindult otthonról. Útközben apró kis mozzanatok mosolyogtatták meg, s eldöntötte, hogy este mindenről beszámol a piros nadrágos fiúnak. Hogy milyen virágot látott az utcán, hogyan mosolygott rá az az idős néni a buszmegállóban, talán még azt is, hogy milyen zenét hallgatott. Sőt, lehet, hogy az álmait is megosztja vele.

A fiú sokáig henyélt az ágyában, habár nem tudott aludni, mert a nap valahogy most zavarta a szemét. Fényesebben sütött. Majd amikor már nem tette boldoggá az, hogy egyedül fekszik egy nagy fehér paplan alatt, felkelt, s megreggelizett. Gondolatban összefoglalta, hogy mit evett. Hogy majd el tudja mesélni, ha esetleg valaki kérdezné. Felöltözött, s leült a gép elé. Csendben ült. Nézte a kis szürke pontot. Ha sokáig nézi, hátha zöld lesz. De nem lett az, mert a lány épp az utcán a virágok mellett sétált el.

Szép nap volt. Kicsit pirosra csípte a szél a kabátos lány arcát, de ő ezt egy cseppet sem bánta. Igazából a sok mosolygástól is kipirosodhatott volna. A kezei is fáztak. Nem vett kesztyűt. Nem vett kesztyűt, mert akkor nem tudta volna percenként nézni a telefonját, hogy a fiú piros nadrágban írt-e neki. Hagyott-e üzenetet. Mintha csak azt kérdezné folyton, hogy „Vajon gondol-e rám?” Nem tudta, csak remélte. De visszaigazolást várt a kérdésére, így egész nap percenként nézegette a telefonját.

A fiú megfésülte hosszú haját. Nem tetszett neki. A csap alá dugta a fejét, s vizes hajjal ült vissza a gép elé. A szürke kis pont csak szürke volt. Kikapcsolt a gépét, felhúzta a piros nadrágját, s elindult otthonról. Hátha valaki megkérdezi tőle, hogy „Mit csináltál ma?” S ő akkor majd nem tud mondani semmit.

A lány napja lassan telt. Minden apró kis mozdulatát gondosan megjegyezte, hogyha legyen mit mesélni. Megjegyezte az utcákban a bárok nevét, hogyha egyszer be kell majd valahova ülni egy üdítőre, tudja, hogy hová kell majd menni.

Megcsörrent a telefonja. Izgatottan kapott utána, de mástól kapott üzenetet. „Nem baj” – gondolta. „Így legalább este biztos lesz miről beszélni” – nyugtatta magát.

A fiú futott. Most izzadság csepegett a hajáról. Futás közben a lányra gondolt. A szemeire, amiket úgy szeretett, a szájára, ami mindig mosolygott, ha a piros nadrágos fiút látta, s a bőrére, aminél puhábbat még nem fogott, még ha egy pillanatra is. Gondban volt. Még nem tudta, hogyha zöld lesz a kis szürke pont, mit fog mondani. Nem dicsérheti a lányt, hiszen tudja, hogy tetszik neki. Nem mondhatja el még egyszer. Azt sem mondhatja el, hogy mit reggelizett. Az olyan bénácska lenne. A lány még azt hinné, hogy a piros nadrágos fiú nem érdekes. Azt pedig végképp nem mondhatja el, hogy egész nap rá gondolt. Talán még félre értené. A piros nadrágos fiú bajban volt, miközben izzadság cseppek potyogtak a homlokára.