A piros nadrágos fiú - Elhatározás

A lány már napok óta nem látta a piros nadrágos fiút. „Biztos otthon van, és a nadrágját mossa” – viccelődött magában a lány. Pedig valójában szomorú volt.

A lány eldöntötte, elérhetetlen lesz

A telefonja némán hevert mellette békésen, amíg ő nyugtalanul feküdt az ágyban. Reggel fél hét volt. Vagy egy órával hamarabb ébredt fel. Nem tudott aludni. Este eldöntötte magában, hogy elérhetetlen lesz. Ha a fiú ír neki, hívja, e-mailezik, ő majd nem válaszol. Talán majd így nem csak az ő gondolatai fognak a piros nadrágos körül forogni, hanem a fiú is veszi a fáradtságot, hogy egy pillanatra eszébe jusson a lány. Ahogy ott feküdt az ágyban egy órával korábban, mint ahogy fel szokott kelni, s bámulta a plafont, egészen odáig jutott, hogy napokig nem fog majd magáról hírt adni. El fog tűnni. Talán akkor a fiú majd megijed, hogy elveszítette a kabátot viselő lányt, s majd rohan hozzá, hogy megkeresse. Igen. A lány biztos volt benne, hogy ezt kell tennie. De mi lesz akkor, ha annyira eltűnik a fiú szeme elől, hogy az soha többé nem fogja őt megtalálni, míg végül nem is fogja keresni, s elfelejti.

A lány megijedt. Megijesztette ez a gondolat. „Az nem lehet” – gondolta magában. „A piros nadrágos fiú ragaszkodik hozzám” – nyugtatgatta magát az ágyban heverve. A fiú valóban megszerette a lányt, ragaszkodott hozzá, de az igazság az volt, hogy a lány annál is jobban. Ha reggel felkelt, a fiú volt az első gondolata. Reggeli közben mosolygott, mert rá gondolt. Ha kinyitotta gardróbját, csinosan öltözött fel. Soha nem lehet tudni, mikor futhatnak össze. Sőt, képes volt korábban is kikelni az ágyból azt remélve, hogy a fiú is korán kel, s tudnak beszélni. Így hát a lány kabát nélkül reggelente türelmesen ült a gépe előtt és várt.

Ha nem jelentkezett a piros nadrágos, szomorú volt. Ha jelentkezett, de aznap nem láthatta, szomorú volt. Ha láthatta, de hamar el kellett válniuk, szomorú volt. Úgy tűnt, a lányt semmi sem teheti boldoggá. Most is csak feküdt az ágyban, lebiggyesztette ajkait, s merengett. Nem a fiú hibája volt, hogy a lány nem boldog. Sőt! Úgy tűnt, hogy ő volt az egyetlen, aki boldoggá teheti piros nadrágjával, két nagy mancsával, a lökött mosolyával, és a hatalmas kék szemeivel, amik óriásira nőnek, ha éppen viccel. A lány erre gondolt, amikor felkelt, amikor reggelizett, amikor öltözködött.

Arra gondolt, hogy milyen bárgyú vigyor ül majd ki az arcára, ha meglátja a fiút, milyen nevetségessé is válik abban a pillanatban. Erre gondolt, amikor a cipőjét vette fel, amikor bezárta maga mögött az ajtót. Amikor pedig hazaért, s úgy zárkózott be otthonába, hogy nem látta, akkor pedig arra gondolt, hogy mi lett volna, ha azon a napon is látja a piros nadrágos fiút. Valószínűleg megint futva rohant volna elé, bárgyún vigyorgott volna rá, és semmi értelmeset vagy érdekeset nem tudott volna neki mesélni, csak sétált volna mellette kissé zavarban.

Fotó: 8tracks.com