„Lala, én küzdök, ameddig lehet, mert nem szeretném, hogy üresen lásd az ágyamat” - Interjú Dr. Lala bohócdoktorral
Balogh László, azaz Dr. Lala bohócdoktor nem szerepet játszik; ő akkor is Lala bohóc, ha nincs kisminkelve. Nemcsak az a célja, hogy megnevettesse a gyerekeket, hanem hogy átadjon magából valamit nekik. 100-120 beteget látogat hetente: jár a Heim Pál Gyermekkórházba, a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára és a székesfehérvári Szent György Kórházba. Úgy tűnik, soha nem fárad el, pedig lenne oka rá. Vizit előtt beszélgettünk az önzetlen segítségről, az önmagunkkal való beszélgetés fontosságáról és arról, mi mindent lehet tanulni a gyerekektől.
"Nálunk nincsenek beállított jelenetek"
Hogy néz ki egy bohócdoktori vizit?
Kisminkeljük magunkat, aztán elindulunk. Nem tudjuk, hogy mibe botlunk bele, mi vár minket, milyen helyzetek adódnak. A 16 éves tapasztalat természetesen segít, de mindig vannak extrém szituációk, így hiába készülök fel sminkelés közben arra, hogy mit fogok először csinálni, úgyis a helyzettől függ majd minden. Ahhoz próbálok alkalmazkodni, hogy milyen betegek vannak a kórteremben, és „improvizatíve” kezdődnek a vizitek.
Tehát a gyerkőcök állapotától függ, hogy mi is történik a vizit során?
Igen, alkalmazkodunk a gyerekek betegségéhez, állapotához és a szülők hozzáállásához is. Mi abban különbözünk a többi hasonló alapítványtól, hogy amikor bohócdoktorként megjelenünk, a gyerekek lelkét szeretnénk meggyógyítani. Az orvosok és a nővérek munkáját segítjük azzal, ha a gyerekek nekünk köszönhetően könnyebben elfogadják a fájdalmas beavatkozásokat. Ha például a kicsiket megszúrják, az egy fájdalmas beavatkozás. Nekem is az, pedig már nem vagyok gyerek; ha el kell mennem vérvételre, két napig izzadok előtte. Szóval, mivel alkalmazkodunk a kis betegekhez, nálunk nincsenek beállított jelenetek. Nem az van, hogy odaállunk az ágyuk mellé, és csinálunk egy bűvésztrükköt.
Pedig szerintem a legtöbben ezt gondolják.
A legtöbben ezt is csinálják. Én viszont arra törekszem, hogy ha találkozom egy 5 éves kislánnyal, és „neadjúristen” mondjuk 6-7 év után megint látom egy másik kórházban, akkor emlékezzen arra, hogy mivel szerettettem meg magam. Az egyik gyerek például azt mondta, amikor újra találkoztunk: „Nem emlékszel rám? Amikor 4 éves voltam és itt feküdtem, te bejöttél, és először sírtam, mert féltem tőled, és akkor elkezdtél buborékot fújni. Aztán csináltál egy lufikardot, és elkezdtem lelövöldözni a buborékokat, te pedig mondtad, hogy ugyanígy kell a bacilusokat is legyőzni, és utána meggyógyultam.” Ez nekem egy nagyon szép visszajelzés, mert érzem, hogy volt értelme annak, hogy bementem hozzá.
Mennyire nehéz megnyerni a gyerekek szívét?
Amikor hosszú idő után találkozol egy ismerősöddel, és megkérdezi, hogy vagy, akkor valójában nem kíváncsi rá. Csak automatikusan, udvariasságból bukik ki belőle a kérdés. Mi nem ezt csináljuk. Amikor megkérdezem a gyerektől, hogy hogy érzi magát, azért teszem, mert tényleg kíváncsi vagyok rá. Ha azt mondja, hogy jól, akkor én azt mondom, hogy hát, én meg szeretném, ha még jobban lennél, mert ha jobban lennél, akkor nem itt feküdnél. Ő pedig elkezd gondolkozni ezen, tehát nyit felém, elkezd közelebb engedni magához. Ez a lényeg az első találkozásnál, az első pillanatban, hogy közel engedjen magához. De erre a bohócdoktornak maximum egyetlen perce van. Ha az alatt az idő alatt nem tudja megnyerni a gyereket, akkor valószínűleg később sem fogja. Akkor a gyerek sírni fog, befordul, esetleg szól az anyukájának, hogy menjenek ki a vécére; pedig nem kell kimennie, csak valahogy oldani szeretné a szituációt.
Volt valami oka annak, hogy pont a bohóc szakmát választottad? Nem éppen szokványos hivatás.
Édesapám a Fővárosi Nagycirkusz grafikusa volt, úgyhogy már korán megismerkedtem ezzel a világgal. 6 évig tanultam a szakmát az Állami Artistaképző Iskolában, de amikor végeztem, nem kerültem be a cirkuszba. Különféle cirkuszdinasztiák voltak, akiknek a tagjai fogták egymás kezét, és így az újaknak nem volt annyi lehetőségük. Amikor megkaptuk az oklevelet, „jobb híján” művelődési házakba mentünk fellépni, magyarul nekünk köszönhető, hogy a bohóc figurája kikerült a cirkuszból. Végül két kollégámmal összeálltunk, és elkezdtük járni az országot egy bohóc mesejátékkal.
Később sikerült leszerződni egy svájci cirkuszhoz, ahol 9 hónapot töltöttem el; azért csak 9-et, mert végül a családom miatt hazajöttem. Akkor döbbentem rá, hogy ez így nem mehet tovább, amikor a lányom 2 évesen kijött meglátogatni a cirkuszba. Kiszállt a kocsiból, én széttárt karokkal vártam, és bár elindult felém, előttem olyan 10 méterrel tett egy kanyart, és inkább a cirkuszban legelő birkához ment oda, mint hozzám. 9 hónap alatt teljesen elfelejtett. Azt mondtam, hogy inkább a lányom, mint a cirkusz. Pedig sikerünk volt, akkor kellett volna aláírni a következő szerződést.
Fotók: Boncsér Orsolya (Szuzi és a naplopók)
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
