Család- vagy falkatag? Ki nekünk a kutya?

Ironikus és döbbenetes, hogy a “legjobb barátainkat”, egyben a velünk való együttműködésre leghajlamosabb fajt különös kegyetlenséggel kezdtük tanítani. Földre nyomással, marjuknál rázással, rugdosással, áramütéssel, fojtogatással, üvöltözéssel, veréssel, rángatással.

A kutya az egyetlen faj, melynek latin nevében megtalálható a “familiaris”, azaz “családba tartozó” szó.

Kapcsolatunk azonban hihetetlenül széles spektrumon mozog. Lehet a legjobb barátunk, családtagunk, gyerekünk, életben tartónk, munkatársunk, vagy falkánk lehetőleg legalsó tagja, boxpárna, akinek a rángatása, bántalmazása a kert végében ugyan állatkínzás, kutyaiskolán intézményesen normalizált “tréning technika”.

Ha levesszük a filtert arról a képről, amit annyira szeretünk nézegetni, sokkoló látvány tárul elénk.

Egy felmérés szerint elsősorban azt várjuk el a felelős kutyatartótól, hogy odafigyeljen kutyája egészségügyi és lelki szükségleteire, napi szinten foglalkozzon vele, és tekintsen rá családtagként.

A kutyatartók jelentős hányada azonban úgy gondolja, hogy kutyája - a farkas legközelebbi rokona - falkaállat (nem az), és különböző rituálékon keresztül el kell nyernie a vezetői pozíciót felette (nem kell, nem is lehet).

Ez az elképzelés egy 1947-es (!!!) kutatásból ered, ahol összezárt, idegen farkasok viselkedését vizsgálták. Érthető módon ezek a farkasok nem rajongtak egymás társaságáért, hiszen a természetben családban, rokonaikkal élnek. Ezek a természetellenesen összezárt egyedek eléggé agresszívak voltak egymással. Volt, aki gyakran került ki nyertesként verekedésekből, ő szerezte meg a táplálék legjavát, és volt, akit az egész csapat gyepált. Ők lettek az alfa és az omega egyedek. Több se kellett a kor kiképzőinek, kritika nélkül vontak párhuzamot aközött, hogy két nem rokon farkas egyed összezárva hogyan vegzálja egymást, és aközött, hogy egy kutyagazda a kutyájával hogyan kellene, hogy viselkedjen.

Ironikus és döbbenetes, hogy a “legjobb barátainkat”, egyben a velünk való együttműködésre leghajlamosabb fajt különös kegyetlenséggel kezdtük tanítani. Földre nyomással, marjuknál rázással, rugdosással, áramütéssel, fojtogatással, üvöltözéssel, veréssel, rángatással.

Tudjátok, mi a hihetetlen? Hogy a ‘47-es farkaskutatás után pár évvel már tudtuk, hogy a farkasok falkája természetes közegben egy család, és sokkal több a barátságos, játékos interakció köztük, mint az agresszorkodás.
A kutyakiképzés világából mégis napjainkig nem sikerült kiirtani az alfásosdit.

Rengetegen ragaszkodnak foggal-körömmel ahhoz, hogy kell a kemény kéz, mert néhány kutya csak a verésből ért. Hiába minden észérv, cáfolat, valahogy megtalálják a módját, hogy validálják a kutya fenyítését.

Szerencsére hasonlóan a gyereknevelésben látható trendhez, a kutyások között is egyre elterjedtebb az ún. mérvadó, más néven autoritatív nevelői stílus (nem összekeverendő az autoriterrel, vagyis a tekintélyelvű nevelői stílussal!). Arról, hogy ez pontosan mit is jelent, a következő blogbejegyzésben mesélek nektek!