A magyar opera aranykorának legnagyobb dívája volt – Palánkay Klára portréja

Palánkay Klára emlékezete

Palánkay Klára 2007. január 24-én hunyt el, az utókor azonban méltóképp őrzi az emlékezetét. Az Operaház még 1990-ben örökös tagjává választotta, halála után pedig az énekesnő mellszobrát az épület előtt avatták fel. A szobor elkészítésére az énekesnő férje, Hódy László kérte fel Stremeny Gézát, majd az operaháznak ajándékozta az alkotást.

Könyv is született a legendás operaénekesnőről. Palánkay Klára 85 éves korában, 2006-ban döntött úgy, hogy elmeséli az élettörténetét. Az életinterjúban beszélt a magánéletéről, szerepeiről, partnereiről, riválisairól, ruháiról – mert Budapesten sokáig ő diktálta a divatot –, s eközben megelevenedik a XX. század Magyarországa. A fényképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált kötethez CD-melléklet is tartozik, amelyen több mint 70 perces zenei anyag hallható. A Díva című életinterjú-kötet, amelyet Várkonyi Judit készített, már csak a művésznő halála után, a 2008. évi könyvhétre jelent meg.

Várkonyi Judit író és kommunikációs szakember a művésznő születésének századik évfordulóján a közösségi oldalán közzétett megható bejegyzésben emlékezett meg Palánkay Kláráról, amely férjével való kapcsolatát és élete utolsó napjait írja le.

„48 éves házasok voltak, amikor megismertem őket. Gyerekük nem volt, nem lehetett. Klára hét évvel volt idősebb orvos férjénél. Sokszor voltam a vendégük, hosszú interjúkra, ilyenkor mindig Klára ült a fő helyen, a karfás fotelban, Laci bácsi pedig a faragott íróasztala mögött. Az öreg együtt lélegzett a feleségével. Ha Klárának valami nem jutott eszébe, ő folytatta a történetet, ha egy név nem jött a nyelvére, ő sorolta a régi énekeseket. A "hivatalos rész" végén Laci bácsi elővette a vermutot, öblös poharakat hozzá, és várták, hogy koccintsunk. Tudtak élni. És azt hiszem, szeretni is tudtak.

"- Mit kérsz a születésnapodra, Lacika?

- Almás pitét."

Klára nyolcvanhat éves volt, tudta, hogy már nem tud egyedül boltba menni és ajándékot venni, de adni, azt nagyon szeretne. Lacika meg tudta, hogy tud olyat kérni, amit a másik örömmel adhat neki.

Szilveszterkor kocsonyát főzött Klára. Ablakot nyitott, hogy kiszálljon a pára. És megfázott. Múltak a napok, az állapota egyre romlott, mígnem kórházba került. Laci bácsi naponta látogatta, hosszú órákat töltött az ágyánál, mindig remélt, és hazavárta a szerelmét. Együtt olvasták Klára könyvének kéziratát és várták a gyógyulást.

Aztán Klára egyszer csak így szólt: „Lacikám, szombaton meghalok.” Dehogy halsz, Klárikám, ne beszélj hülyeségeket.

Eljött a szombat és Laci bácsi kómában találta Klárát.

Vasárnap már nem is hitegette magát, évtizedekig belgyógyász főorvos volt, látta, tudta: már nincs visszaút.

Pedig akkoriban már régóta és nagyon várták a nyarat, ötvenedik házassági évfordulójuk napját, rég elterveztek mindent, vendégeket, programot, előre örültek az ünnepnek.

Laci bácsi Klára kezét szorongatta azon a vasárnapon, azt kívánta, ha már így lett, legalább ne szenvedjen sokáig kiszolgáltatottan, ágyhoz szegezve.

Másnap elment egy ékszerboltba, aztán a kórházba sietett, de Klára ágyáig szinte csak araszolt. Ott a zakózsebébe nyúlt, elővette a dobozkát. A nagyobbik karikát feltolta jobb kezének gyűrűs ujjára. Aztán remegve fogta meg Klára hideg kezét, s a kisebbik gyűrűvel örök hűséget esküdött feleségének. Laci bácsi szerint Klára erre várt. Órák múlva elment.

Hétfőn délután.”

Leadfotó: facebook.com/Operahaz