Sütő Enikő: „Boldogabb vagyok most, mint mikor mindenki irigyelt!”

- Nem bírtad a korlátokat?

- Nem. Egy idő után rájöttem, hogy minden ember életének egyedi célja van és ezt fel kell vállalni. Ehhez persze előbb fel kell ismerni, hogy félsz. Én is féltem, mert úgy éreztem meg kell felelnem. Ezért teljesítettem. Kitűnő tanuló voltam, szavalóversenyekre jártam, énekeltem, zongoráztam. Nekem megvan az az élmény, hogy 6 órán át gyakorlok a hangszeren, amíg a többi osztálytársam lent játszik a téren. Már bedagadt a csuklóm, de mégis csináltam, mert bíztam benne, hogy oka van annak, hogy ezt teszem. Aztán olyan 13 éves korom körül valami megváltozott, fellázadtam. Felismertem valamit és elindultam a saját irányomba.

- Milyen időszak volt ez?

- Egy nagy váltás. A szüleimnek fájdalmas volt. De miután morálisan nagyon jól elültettek bennem határokat, ezért soha nem mentem olyan pontra, amit ma nem tudnék elfogadni. Nem tűntem el, nem maradtam ki éjszakára. Olyan módon lázadtam, hogy például sötétkék szoknya helyett, fehér, spanyolöves nadrágban mondtam verset az iskolai ünnepségen. De olyan is volt, hogy lemásztam a zászlórúdon. Voltak fiús dolgaim. Meg is lett az eredménye, kettest kaptam a magatartásomra. Akkoriban már körvonalazódott bennem, hogy vagy ügyvéd leszek, vagy színésznő.

- De aztán modell és jogász lettél…

- A színészet olyan egyértelműnek tűnt. Fehér Annával és Szerednyey Bélával jártam egy osztályba, mi voltunk a nagy szereplők. Aztán úgy alakult, hogy még a gimnáziumi években, 14 évesen megismerkedtem Fenyő Jánossal. Az történt, hogy egy nyár alatt a kis békából egy csettintése átalakultam. Nagyon jó érzés volt. Akik addig hátba vágtak az iskolafolyosón, hogy „Hello”, mert azt hitték fiú vagyok, hirtelen udvarolni kezdtek. Szerintem nem voltam az a tipikus szépség. Inkább azt gondolom, hogy valami korszerűséget, az amerikai ideált testesítettem meg, talán ezt láthatták meg bennem.

- Emlékszel még az első fotózásra? Milyen fogadtatása volt a családod részéről?

- Az igazság az, hogy nem emlékszem rá teljesen. De abban biztos vagyok, hogy nem lehettem valami elégedett magammal, hiszen az akkori megítélés szerint a modellkedés igen talmi dolognak számított. Ha színésznő lettem volna, azzal könnyebben tudtam volna azonosulni, mert a belém nevelt értékrend szerint számomra az már értéket képviselt. A nagymamám aggódva figyelte, ahogy megváltozott a külsőm. Az ő stílusában, finoman figyelmeztetett, hogy vegyem tudomásul, innentől kezdve engem „le akarnak kalandozni” majd a férfiak.

Lapozz, az interjú folytatódik!

Fotó: Femcafe.hu / Kunos Attila