"Szeretnék még egy babát" - interjú Vágó Pirossal

A Class FM mindig vidám műsorvezetőjével beszélgettünk, aki az anyaságról, a karrierjéről és terveiről mesélt nekünk.

 

Piros: Egy véletlennek köszönhető, hogy rádiós lettem: egy barátnőmnek az akkori főnöke kitalálta, hogy Szentendrén szeretne rádiót csinálni. Akkoriban én már jártam médiaiskolába, és a barátnőm joggal kérdezte, hogy nincs-e kedvem ott dolgozni, kipróbálni magam. Vágjunk bele alapon igent mondtam, és gyakorlatilag az egész rádió létrejöttét sikerült végig asszisztálnom, illetve volt egy meghallgatás, ahol a programigazgató alig hitte el, hogy még nem rádióztam. Így indult a karrierem, de közben még dolgoztam a televízióban, azonban a bokaszalag szakadásom miatt nem tudtam bejárni. Aztán rájöttem, hogy az a stressz, ami a televízóban van, nem nagyon hiányzik. Mikor felgyógyultam, bementem, és elmondtam, hogy köszönöm szépen ebből nem kérek. Nekem jó a rádiónál, ott szeretnek, ott nem fúrnak, ott csinálhatom azt, ami jól esik. Ráadásul rengeteg lehetőségem volt, a rádióban az ember sokmindenben kipróbálhatja magát, ha van benne ambíció és bátorság. Úgyhogy még németül is olvastam híreket a Szentendrére látogató kultúrközönségnek.

 

 

 

Piros: Nagyon sokat változott a munkám. A  jelenlegi műsorom, a Class Délután a Class FM-en minden szempontból remek. Azt szeretem benne, hogy azt érzem, a helyemen vagyok, és a visszajelzések is azt mutatják, hogy jó, amit csinálok, szeretik az emberek. Azt hiszem, hogy minden munkának ez az alapja, hogy legyen szükség arra, amit az ember csinál. Innentől kezdve megvan az a jó érzés, hogy úgy megyek be a munkahelyemre, hogy nem munkának élem meg azt, amit csinálok, hanem valami olyannak, ami természetes velejárója az életemnek.

 

 

 

Piros: Tudatosság kell hozzá. Idő kellett, mire rájöttem, és amíg kiismertem magam, már tudom hogyan kezeljem, ha rossz hangulatban vagyok. Hogyha minden ok nélkül harapós kedvemben vagyok, akkor már délelőtt elkezdem magam kondicionálni arra, hogy délután 3-ra, amikor kezdődik a Class Délután, jó hangulatba kerüljek, igyekszem ilyenkor kellemes dolgokra koncentrálni. De még ha ez nem is sikerül az adásig, valahogy a munka elfeledteti velem a rosszkedvet. Elég, ha pár jó szót szólok a hallgatókhoz, akik írnak egy-két jópofa sms-t, vagy adott esetben telefonon beszélek valakivel, ettől máris jobb kedvre derülök. Ilyenkor úgy jövök ki a stúdióból, hogy otthon vár a gyerekem, vacsorázunk, jön a fürdés és az esti mese, és már nem is érzem annyira rossznak a napot.

 

 

Piros: Mondjuk úgy, hogy muszáj. Egyébként nagyon szerencsés helyzetben vagyok, olyan értelemben, hogy nem napi 8-10 órát dolgozom, és  amíg Zalán bölcsiben van, addig jut időm a háztartást ellátni, és magammal törődni. Az időbeosztásban mindenképpen eltér az életem az átlag nőétől, de az mondjuk húzós, amikor hatkor kezdődik az élet: épphogy hazaérek a munkából a már fáradó gyerekemhez, - aki már lehet, hogy jobban örült volna, ha 4-5 körül én megyek érte a bölcsődébe -, adott esetben egy pár jó órát együtt töltünk, úgyhogy ez az egy, ami rossz ebben az egészben, viszont a reggelek jobban elnyúlnak. Van, hogy reggel olvasunk egy kis mesét, vagy mikor megyünk a bölcsibe, nemcsak a kapkodás van, hanem egy picit lazábban tudunk azokra a dolgokra koncentrálni, amiket más lehet, hogy délután old meg. Nyilván azok a problémák, amelyek a gyereknevelés kapcsán felmerülnek, azok bennem is ugyanúgy dolgoznak, és keresem rá a választ napközben, de erre muszáj megoldást találni.

 

 

Piros: Ennek definiálása folyamatosan történik, amióta a gyerek megszületett, hol azt mondom, hogy aggódós vagyok, hol azt mondom, hogy annyira nem vagyok aggódós. Igazából próbálok arra figyelni, hogy a lehető legtöbb szabadságot megadjam a gyereknek arra, hogy a világot felfedezze, illetve törekszem arra, hogy az információkat is megadjam ehhez neki. Egyébként nagyon sokszor bizonytalan vagyok, és mivel első gyerek, ezáltal lehet, hogy vannak dolgok, amelyeket túldimenzionálok. Igyekszem mindig a legjobbat nyújtani neki, aztán lehet, hogy nem mindig a legjobban sikerül, de majd harminc-negyven év múlva fogjuk ezt látni, amikor kiderül, hogy mi lesz a gyerekből.

 

 

Piros: Abszolút. Főleg régebben, amikor még itthon voltunk, és kezdő időszak volt mind a kettőnknek. Akkoriban nagyon sokat átvállalt, adott esetben felkelt éjszaka, mert Zalán nem szopizott túl sokáig, de szerencsére éjszakát átalvós gyerek volt, így ezzel nem volt akkora probléma. Inkább azzal, hogy volt olyan időszak - pár hónap -, amikor 5-6-kor kelt. Olyankor hol ő, hol én keltem fel, hiszen nekem ugyanúgy fontos, hogy kipihenjem magam, mivel én is dolgozom, és ezt ő felmérte. Mind a mai napig a fürdetés általában az ő reszortja, az esti mese is váltva van, nincsenek leosztott feladatok, hanem részt vállal, mert ő ugyanúgy olyan értékű szülő akar lenni, mint én. Nem az a klasszikus család vagyunk,ahol apa keresi a pénzt, anya meg neveli a gyereket.