Rúzsa Magdi: "Egy ideig úgy gondoltam, hogy olimpiai bajnok leszek!"
Megjelent Rúzsa Magdi új albuma, a Tizenegy. A címadás nem véletlen, Magdi elmesélte, hogy milyen különleges szerepet játszik életében ez a szám. Az énekesnő sok más érdekességről is beszélt: szó esett a nyilvánosságról, a vietnámi konyháról és a fekete macskákról is.
Boltokba került az új albumod. Mit kell róla tudni?
Az album címe Tizenegy. Sokáig gondolkoztunk, hogy milyen címet válasszunk, nem akartam, hogy a végeredmény erőltetett legyen. Egyik napról a másikra hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az albumot a szerencseszámomról neveznénk el. Ráadásul pont 11 dal kapott helyet a lemezen. Mindenhol ez a szám vesz körül, például minden egyes napon a 11-es úton mentem ki Leányfaluba, hogy elkészüljön a lemez, illetve a 11. hónapban is születtem, úgyhogy ez a szám tényleg az életem minden területén felbukkan. Úgy éreztem, hogy ez egyfajta jel. Amikor elkezdtem hirdetni a lemezt, több üzenetet is kaptam, amiben azt kérdezték, vajon tudom-e, hogy a számmisztika szerint a tizenegyes mesterszámnak és angyali számnak nevezhető. Én is utána olvastam, remélem, hogy tényleg igaz az a sok pozitívum, amit erről a számról mondanak. Az albumot Madarász Gáborral csináltuk, és azok a kollégáim zenélték fel az egészet, akikkel egyébként is együtt dolgozom. Nagyon pozitív, őszinte és igényes lemez lett, mindenféle érzelem helyet kapott rajta.
Egyébként mennyire hiszel a számmisztikában? Babonás vagy?
Egy bizonyos mértékig hiszek a számmisztikában és az angyalvilágban, de persze még normális kereteken belül. Nem vagyok fanatikus, viszont sok apróságra odafigyelek. Nem tartom magam babonásnak, mert abban hiszek, hogy ha akarom, akkor minden negatívumot le tudok pattintani magamról. Ha elhatározom, hogy valami nem tud rám hatni, akkor az nem is fog rám hatni. A fekete macskák viszont mindig kifognak rajtam, ha átszalad egy előttem, akkor biztosan visszafordulok. Ha pedig meglátok egy várandós nőt, akkor belecsípek a kezembe, hogy szerencsém legyen.
A Pesti Színházban futó önálló ested, a Magdaléna Rúzsa már a második évadjánál jár. Mesélj róla kicsit! Hogy kell elképzelni egy ilyen előadást?
Tulajdonképpen egy nő mesél egy lányról: mesél mindarról, ami eddig történt vele. Beszélek érzésekről, tapasztalatokról, háborúról és a háború utáni időszakról, az emberekhez való kötődésről, szeretetről, magányról, sikerről. Nagyjából minden benne van, ami eddig történt velem, de kihangsúlyozom, hogy eddig. Úgyis van kezelve, nem egy hatvan éves, hanem egy huszonhét éves nő mondja el, hogy mi történt vele eddigi életében. Komoly mélységekig belemegyek ezekbe a dolgokba, de közben kimondottan vicces részei is vannak az előadásnak. Sokat gondolkodtam és tapasztaltam a Magdaléna kapcsán. Nem akarok színésznő lenni, nem próbálom meg begyakorolva elmondani a szövegeket, úgy mondom, ahogy épp jön, és van, hogy néha még én is beleröhögök a történetekbe. De pont ettől lesz őszinte és igazi, hogy a néző azt gondolja, ez a lány nem akar semmi mást, csak mesélni. Közben fantasztikus dalokat válogattunk össze a történetekhez, egy nagyon színvonalas, két órás előadás lett belőle.
Elsősorban kinek ajánlanád az előadást?
Mindenkinek ajánlom, de főleg azoknak, akik a történetekre is kíváncsiak. Aki csak zenét szeretne hallgatni, annak inkább a lemezeim, vagy a sima koncerteket javaslom. Ez az előadás azoknak szól, akik kíváncsiak az emberre, arra, hogy mit gondolok, ha nem énekelek, és hogyan látom a különböző dolgokat. A történetek valószínűleg sokkal izgalmasabbak lennének, ha valamelyik bulvárlap címoldalán jelennének meg, de így sokkal értékesebb, hiszen nincs belenyúlva, nincs összevágva, és tényleg azokat mondom el, amiket valóban meg is akarok osztani másokkal. Nem erőszakolnak bele mindenféle kötelező bulvár körökbe, mégis nagyon mélyen mesélek magamról. Lehet, hogy valaki nem érti, hogy minek kell beszélni. Szerintem igenis kell beszélni, mert a mai világban keveset beszélgetünk egymással. Talán Magyarországon nincs is másik olyan előadás, ahol valaki ennyire őszintén beszélne magáról, úgy, hogy közben nem akar más lenni, mint ami. Talán ez a titka a Magdalénának.
Amúgy milyen a bulvárhoz és a nyilvánossághoz való viszonyod?
Soha nem bántam a nyilvánosságot. Világéletemben feltűnést keltő ember voltam, ezért nem jelentett problémát. Már gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy kezdenem kell valamit a hangommal, és nem is feltétlenül az éneklésre gondolok. Soha nem zavart, ha nagy tömeg előtt kellett beszélnem, sőt, kifejezetten motivált. A Megasztár után volt egy olyan időszak, amikor úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem tudtam kimenni az utcára anélkül, hogy lerohantak volna. Egy idő után viszont ez szép lassan elmúlt. Kedvesen rám köszönnek, én visszaköszönök, röviden elbeszélgetünk. A nénik és nagymamák a boltban néha belenéznek a kosaramba, hogy mit vásároltam, és gyorsan megbeszélnek velem egy-egy receptet. Egyáltalán nem tolakodóak, valószínűleg ők is érzik, hogy nekem is megvan az életem, ők pedig ezt tiszteletben tartják. Szerintem nagyon nagy dolog, hogy egyáltalán nem bántanak, hanem szeretettel gondolnak rám, és szinte mindenkinek van egy kedves szava hozzám. Nem mondom, hogy soha nem találkozom olyannal, aki nem kedvel, de az ember nem tud mindenkinek tetszeni.
Hogyan kezeled a kritikát?
Volt egy nagyon okos ember, aki azt mondta nekem, hogy mindig nézzem meg, ki az, akitől a kritikát kapom. A kritikát érdemes meghallgatni, és elgondolkodni rajta, aztán pedig mindenki eldöntheti, hogy egyetért-e vele vagy sem. Én egy olyan szakmát választottam, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, a mai világban pedig akár név nélkül is, ezért örülök neki, hogy jól tudom kezelni a dolgot. Zenészként kapok hideget-meleget a különböző portálokon, ezért igyekszem megválogatni, hogy kinek a véleményére adok. Fontos számomra a környezetemben lévő emberek véleménye, például az, hogy mit mond Presser Gábor. Úgy gondolom, hogy az embernek meg kell tudnia szabni a határt, hogy meddig mehet el, és meddig legyen kíváncsi mások véleményére. Mert ha valakin elhatalmasodik a megfelelési kényszer, akkor teljesen elveszítheti önmagát. A kezdetekkor én is megtapasztaltam, hogy ez milyen, azon a ponton voltam, hogy már azt sem tudtam, ki vagyok pontosan. Leültem, fogtam egy kis papírt, elkezdtem rajzolgatni és megbeszéltem magammal, hogy ki is vagyok, azóta pedig ehhez tartom magam, legalábbis megpróbálom. Időről-időre mindenki meginog, olyankor van szükség azokra az emberekre, akik támogatják.
Mindig tudtad, hogy zenész szeretnél lenni?
Nem készültem zenésznek. Középiskolás voltam, amikor egyre többen mondták nekem, hogy szeretik, ha verset vagy prózát mondok, mert szívesen hallgatják a hangomat. Aztán egyre többet énekeltem, és sokan bíztattak, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Tejesen váratlanul megkeresett egy zenekar, lett otthon egy saját együttesem, és egyszer csak megvilágosodtam, már nem csak a részleteket láttam, hanem az egész nagy képet is. Eredetileg szülésznő vagyok, és erre a pályára is készültem. Bár volt egy időszak, mikor úgy gondoltam, hogy olimpiai bajnok leszek, de végül inkább az éneklés mellett döntöttem…
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
