Olaszmamma: Itt az index opcionális kategória, csakúgy, mint a közlekedési lámpák jelzései
Magyarországon szereztem jogosítványt, ráadásul nem voltam már kislány, felnőtt fejjel vettem rá magam, hogy beiratkozzak egy autósiskolába. Mindenki azzal kábított, hogy „Ó, aki Budapesten tanult meg vezetni, annak bárhol menni fog”. Aha. Hogyne. Ők biztosan nem kényszerültek még volán mögé Olaszországban.
Olaszmamma - Gyovai Helén
A szerző, Gyovai Helén tíz évvel ezelőtt költözött Olaszországba, férjével és kislányával, Julival Torino mellett élnek. Helén Olaszmamma néven évek óta blogol, nemrég pedig könyve jelent meg Hogyan lettem olasz mamma? címmel. Célja, hogy a hazai olvasók számára a lehető legérdekesebben, szemléletesen írjon Olaszország csodáiról és arról, amit a külső szemlélő csak szeretne látni.
Magyar jogsival Olaszországban
Magyarországon számomra abból állt a tanfolyam gyakorlati része, hogy az öt kijelölt vizsgaútvonalat jártuk rendületlenül, meg hát ugye igény szerint az oktató ügyintézni valóihoz igazodó célpontokat vettünk útba, és a tizenharmadik kerületen kívül nem létezett semmi más. Az útvonalakat már kívülről fújtam, tudtam, hogy mikor kell feljebb vagy lejjebb váltani, meg azt is, hogy hol fogok tudni leparkolni. Mindezek ellenére csak harmadjára sikerült magam átbénázni a forgalmi vizsgán.
Ezután jó mélyre elsüllyesztettem a jogosítványomat a tárcámban, és soha nem is vettem elő egészen az olaszországi életemig. Nem volt rá szükségem: belvárosi lakás, belvárosi munkahely, a kettő közötti út egy kellemes húszperces séta vagy ötperces villamosozás. Otthon mindent megoldottam villamossal meg gyalog, de most reggelente tíz kilométer vár rám, egy másik városba kell eljutnom, a tömegközlekedés pedig ismeretlen fogalom itt, vagy legalábbis olyannyira bonyolítaná meg az életemet, hogy órákat kellene rá szánnom minden nap. Olaszországban autó nélkül elveszett ember vagy, és különösen igaz ez akkor, ha nem valamelyik nagyvárosban élsz. Szóval marad az autóvezetés.
Más vidék, más szokások
Olaszországban tanácsos minden településen magunkévá tenni az azon a vidéken uralkodó közlekedési szokásjogot. Olyasmi ez, mint a nyelvben a dialektus: tájegységenként változik. Rómában gyors és kaotikus, Nápolyban csak kaotikus, de ráérősebb, Bariban viszont mindenki türelmetlen, a másodperc tört része alatt nyomják a tülköt, ha nem úgy vezetsz, ahogy az nekik megfelel.
Azt tanították neked, hogy a körforgalomban arra indexelj, amerre ki szeretnél hajtani? HELYTELEN! A mi környékünkön ugyanis arra jelzik az irányt, amerre éppen haladnak benne. Szóval tulajdonképpen mindenki ugyanarra. Ezzel pedig gyakorlatilag be is fejezhetjük azon helyzetek listázását, amikor egyáltalán használják az indexet. Opcionális kategória ugyanis, csakúgy, mint a közlekedési lámpák jelzései. Ezek is sokszor csak indikatív szerepet töltenek be. Láttam én már olyan lámpát, amin egyszerre világított a piros meg a zöld. Az, hogy meddig fog tartani a sárga, mindig kérdőjeles. Amikor pedig zöldről sárgára vált, és te mondjuk lassítani kezdenél ahelyett, hogy padlóig nyomnád a gázt, akkor olyan duda- és füttykoncert lesz a jutalmad, hogy örökre elmegy a kedved az óvatoskodástól. Inkább behúzod a nyakad és hajtasz, mintha kötelező lenne. A közlekedési lámpákat mindenki a saját kénye-kedve szerint értelmezi, a sárga nem jelent semmit, a pirosat esetleg egy udvarias ajánlásként értékelik.
Egyebekben pedig természetesen az erősebb, szebb, nagyobb kutya elve érvényesül. Ennek megfelelően amíg a Puntóval járok, követem Csiri azon tanácsát, hogy ne nagyon okoskodjak, régi autóval úgysem vesz senki komolyan, ne várjam el, hogy majd pont nekem fog elsőbbséget adni bárki is. Már ha lenne valaki, aki legalább néha-néha betartja az elsőbbségre vonatkozó szabályokat.
Inventarsi un parcheggio!
A parkolás igazi művészet, szinte külön fejezetet érdemelne, nagyvárosban pedig ez hatványozottan igaz. Elmondhatatlanul utálok fél órákat keringeni egy környéken azért, hogy aztán véletlenül pont jó helyen legyek pont jó időben, és hiénaként csaphassak le egy éppen felszabaduló helyre. Nem ritka, hogy dupla, sőt professzionális szinten akár tripla sorokban is parkolnak, esetleg járdaszigeten állnak meg vészvillogóval. Az olasz kreativitásnak csak a helyszűke szabhat határt. Külön művészeti ág az inventarsi un parcheggio, azaz a parkolás kitalálása. Ehhez elengedhetetlen az edzett szem és az olasz pofátlanság, hogy kiszúrd azokat a pontokat, amiket ugyan nem parkolónak szántak, de tulajdonképpen határeset. Ha beférsz, odateheted. Amennyiben eléggé szemfüles voltál, akkor mire visszaérsz az autódhoz, azt veszed észre, hogy már mögötted is parkolnak. Ekkor megveregetheted a saját vállad, mert ha beállnak mögéd a sorba, az szinte elismerése annak, hogy milyen furmányos voltál. Szombat éjszaka, amikor teljességgel lehetetlen tisztességes parkolót levadászni, különösen esélyes ez. Dél-Olaszországban halmozottan hátrányos a helyzet, a nápolyi tengerparti út szombat esti forgalmában egyetlen olyan autót sem láttam, ami ne lett volna legalább egy helyen meghúzva, vagy ne csúfította volna horpadás az oldalát. Két órán át araszoltunk a szombat esti dugóban, ahol még a fejünk tetején is komplett családokat szállító robogók gázoltak át. Még az anyósülésen is izzasztó élmény, nemhogy a volán mögött.
Giro d’Italia a hétköznapokban
Izzasztó próbatételeim közepette meg kell birkóznom az olasz közlekedési rémálom másik csimborasszójával, a biciklisekkel is. Nem a városi, bajuszos, hózentrógeres hipszterekre kell gondolni, hanem a kerekezést sportként kezelő lelkes amatőrökre, akik tetőtől talpig Giro d’Italia-versenyzőket megszégyenítő cuccba öltözve támadnak. Különösen imádják csúcsforgalomban, bolyba verődve akadályozni a forgalmat. Leginkább tavasztól őszig jelentenek veszélyt, mert annyira azért nem szeretnek tekerni, hogy télen odafagyjanak a nyeregre. A mi környékünkön ki- fejezetten sok van belőlük, imádnak felfoghatatlan sebességgel lerongyolni a hegyről, valamint az úttest közepén kacsázni előttem úgy, hogy véletlenül se lehessen őket megelőzni. Azóta már én is haladó kategóriába léptem elő, a kocsit is lecseréltem, jól integrálódtam a napszemüveges, egymásra harsányan fújtató, minden sérelemnél a dudába tenyerelő, kakaskodásból előző olasz vezetők társadalmába, és fegyelmezetten indexelek a körforgalomban a haladási irányomnak megfelelően.
Az olaszok imádják a gyerekeket, és már onnantól, hogy látszott rajtam a terhességem, egészen másképpen bántak velem mindenhol, a boltokban, a hentesnél… Ez a fajta ragaszkodás egyébként furcsa is volt nekem, az olasz anyák “majomszeretettel” csüngnek a porontyokon, nem csoda, hogy sok pasi még harmincon túl is a mamahotel vendégszeretetét élvezi...
Fotó: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
