A családért dolgozik 30 éve a tervezőpáros - Amit nem tudtál a Dolce&Gabbanaról

A tervezők kollekcióikon keresztül általában közvetíteni szeretnének valamit: szemléltethetnek korszakot, vallási nézetet, életérzést, hangulatot, hovatartozást, figyelembe véve az aktuális divatirányzatokat. Az egyik legismertebb tervezőpáros, Dolce és Gabbana kollekcióiban tökéletesen ragadja meg azt, ami számukra a legfontosabb: az emberi kapcsolatokat.

A Dolce&Gabbana divatház évről évre szemetgyönyörködtető kollekciókkal kápráztatja el a nagyközönséget, mindezek mellett pedig nagy hangsúlyt fektet talán a legfontosabbakra; a családi, baráti és szerelmi kötelékekre. A divatvilág olasz ,,csődörei” épp tavaly 30 éve alapították meg saját, közös márkájukat, az elmúlt három évtizedben pedig bebizonyították, hogy párban is lehet nagyot alkotni.

Domenico és Stefano - a közös szál

Domenico Dolce 1958-ban született Szicíliában. Édesapja egy kisebb ruházati céget vezetett, így Domenico már kisgyermekként belecsöppent a ruhás szakmába. Mindössze 7 éves volt, mikor apukája megtanította zakót készíteni, így nem volt kérdés, hogy az olasz divat fővárosába, Milánóba megy továbbtanulni. A Marangoni Institute művészeti iskolában tanult divattervezést, majd 3 év után egy műteremben talált munkát Giorgio Correggiari tervező asszisztenseként. Ekkor ismerkedett meg Stefano-val.

Stefano Gabbana 1962-ben született Milánóban. Édesapja ugyan textilnyomással foglalkozott, ő mégsem érdeklődött annyira a szakma iránt, grafikusnak tanult. Domenico segített neki elhelyezkedni a tervező műhelyében, ahol aztán 1980-ban közösen kezdtek dolgozni. Kapcsolatuk azonban nem csak az üzletre korlátozódott: a magánéletben is egy párt alkottak.

Bár vállalkozásukat már 1982-ben elindították, csak 1985-től alakult meg a Dolce & Gabbana márkanév, miután egy milánói divatshow keretein belül, bemutatták közösen megálmodott kollekciójukat. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni, maximálisan kiegészítették egymást; míg Dolce, a szabó fia, kezével dolgozott, addig Gabbana, a grafikus, inkább a szemével. Ez a mai napig sem változott.