Ezt tedd, ha szakítani akarsz

 

Sok ember nem mer szembenézni a ténnyel, hogy döntéséért vállalnia kell a felelősséget. Próbálja kivonni magát a felelősség alól, hiszen üzenetben vagy telefonon nem kell zokogó és csalódott párját végignéznie, nem kell válaszolnia a kényes keresztkérdésekre és nem kell lelkiismeret furdalást érezni azért, mert nem adott még egy lehetőséget a kapcsolatuknak.

 

 

Sose keressünk átlátszó kifogásokat! A mondvacsinált indokok egyrészt azt sugallják, hogy annyira sem tiszteljük az addigi társunkat, hogy őszinték legyünk vele, másrészt pedig azt, hogy valamit titkolni akarunk és ezért egy szépített szakító okot adunk elő! A „sosem tudtuk megbeszélni a problémáinkat” és a „nem egy húron pendülünk” annyira elcsépelt fordulatok, hogy jobb, ha kerüljük őket. Az előbbit azért, mert szakítás helyett akár meg is beszélhetnénk őket, ha annyira szeretnénk, az utóbbit pedig azért, mert ha hónapokon keresztül egy húron pendültünk, akkor kevéssé hihető, hogy ez pár nap alatt megváltozott!

 

 

Mindkét megoldás rossz. A hárítás ízléstelen dolog. Egy kapcsolathoz két ember kell, a kezdet kezdetén és a kapcsolat lezárásakor is. Ne akarjuk a másikra hárítani a felelősséget, ne vágjuk a fejéhez, hogy „ha akkor kedvesebb lettél volna, akkor most más lenne a helyzet”, mert egy kapcsolat nem egy-egy elfuserált pillanaton múlik! Ne mondjuk továbbá azt se, hogy „te nálam jobbat érdemelsz”, mert ha így is van, ez nem indok.

 

 

Vannak emberek, akik nem éreznek magukban elég bátorságot ahhoz, hogy ki tudják mondani azt a szót, hogy vége. Az ilyen emberek előszeretettel alkalmazzák azt a technikát, hogy folyamatosan heccelik, idegesítik, kritizálják a másikat, míg az ideges nem lesz és fel nem emeli a hangját. Egy gerjesztett vita közben aztán már könnyebben hivatkozhatnak az elviselhetetlen hangnemre, vagy az „állandó összezörrenésekre”, vagy teljes csendben várhatják, amíg párjuk kimondja a végszót.