A piros nadrágos fiú - A kezdet

A fehér bor

A kezdeti feszültség hamar elszállt a késő őszi fuvallatokkal együtt. A zavar, ami a találkozás elején volt, kikelt a bábjából, s kellemes-délután-pillangóvá változott. Egy boros bódé esett az útjukba. Valamilyen fesztivál volt fent.

-Kérsz bort? - kérdezte a piros nadrágos fiú.

-Ihatunk egyet - mosolyodott el a lány, mert tudta, hogy milyen kis kelekótyává változtathatja a bor.

-Milyet kérsz? - kérdezte bizonytalanul a fiú.

-Te vagy a férfi, válassz, kérlek - hárította a feladatot a lány.

A fiú pár másodpercig hezitált, majd édes fehéret kért. Az emberek azt gondolják, hogy a száraz vörös az, ami igazán férfias, ezért a piros nadrágos félt a lány reakciójától, mert nem akarta, hogy kevésbé férfiasnak gondolja. Nem tudhatta, hogy a lány nem volt ilyen felszínes, és nagyon örült a kellemes választásnak. Így máris két dologban egyezett az ízlésük: ugyanazt a bort kedvelték, s egymást.

Amikor borral a kezükben készültek elsétálni, a fiú véletlenül beverte a homlokát az egyik tartó rúdba. A lány halkan kuncogott, mert nem akarta, hogy a piros nadrágos azt higgye, kineveti.

-Fáj? - kérdezte, miközben alig érezhetően a fiú homlokára emelte a tenyerét, amit szinte rögtön utána le is emelt onnan.

-Az első beégésem mára megvolt, hidd el, az jobban fáj.

A nap mindvégig sütött. Jól esett mindkettejüknek egy padféleségen napozni. A fiú azonban hirtelen zavarba jött, s a lány nem hitte, hogy lehet még annál is komolyabb arcot vágni, de a fiú mégis komolyabbá vált, s a lány felé fordult.

-Mondanom kell valamit - és kissé elcsuklott a hangja. A lány kerek szemei jelezték, hogy hallgatja. - Most rontsam el a napot, vagy később.

A lány lesütötte a szemeit.

-Ha valami ilyen jó, minek szándékosan elrontani? Majd elromlik az magától is, ne félj - és elfordult.

-Ezek az utolsó sugarak csak a mieink - mondta a fiú. - Direkt a mai napra rendeltem őket, szóval használjuk ki.

Erre a mondatra a lány hirtelen felugrott.

-Csak vicceltem - reagált a fiú.

-Gyíkok! - mutatott a fűbe a lány, de rögtön meg is bánta, hogy olyan kis dolgon, minthogy gyíkok között sütkéreznek, kiakadjon.

A fiú nagyot nevetett. Akkor először eltűnt a pókerarca, s a lány láthatta mosolyogni. Így már nem is bánta annyira az előbbi incidenst. A fiú megfogta a kezét és felsegítette.

-Baj van? - kérdezte a lánytól, aki az érintésére kicsit megrezzent.

-Nincs - felelte. - Csak már régen fogták meg a kezemet.

-Ha akarod, a következő tíz méteren megfoghatom a kezedet - ajánlotta fel a fiú. A lány arca pirosabb lett a fiú nadrágjánál, s akármennyire is szerette volna, visszautasította ezt a kedves gesztust. Mégsem akart az első alkalommal ennyire kétségbeesettnek tűnni.

Palacsintázás

A vár után egy palacsintázóba mentek. Nagyi Palacsintázója már nem az a fényes hely volt, ahogy az a fiú emlékeiben élt, és borzalmas ötletnek gondolta, hogy ide jöttek, de a lánynak tetszett a hely. A lánynak minden tetszett. Az ízek, a szagok, a színek és a vele szemben ülő fiú. Az utóbbi leginkább.

-Miért nem írtad be a számod a telefonomba? Miért tollal írtad a kezemre? És ha hazafelé valami történt volna, ami miatt elmosódik a számod, és nem tudlak felhívni? - vonta kérdőre hirtelen a lányt a fiú. Szinte már-már dühös volt a lányra, hogy így kockára merte tenni az újratalálkozás esélyét.

A lány nyugodt maradt. - Akkor nekünk nem az lett volna megírva, hogy megismerjük egymást - válaszolta. Harapott egy falatot a palacsintájából, majd folytatta. - És te miért hívtál fel két nappal később?

-Mert kíváncsivá tettél és újra látni akartam a szemeid és a mosolyod.

-Látod, ha csak simán beírom a számomat, nem lettem volna más egy telefonszámnál, akit később elfelejtesz majd felhívni.

-Mihez lenne kedved? - kérdezte a piros nadrágos.

-Olyan szép idő van. Szeretnék a fűben feküdni és csak bámulni felfelé.

A Margitsziget

A fiú fizetett, majd elvitte a lányt a Margitszigetre. Még egy közhely. Elég messze mentek, mire a fiú azt mondta, hogy most már leülhetnek.

-Miért pont ide? - kérdezte a lány.

-Mert innen lehet látni a legjobban a naplementét.

A lány tudta, hogy azt már nincs idejük megvárni, de elszorult a szíve. Lefeküdt a fűbe, a fiú pedig követte. Napközben mindketten szinte gyerekes módon próbáltak fizikai kontaktust teremteni, hozzáérni a másikhoz. Lent a fűben is úgy feküdtek egymás mellett a kék égre bámulva, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz. Bőrük nem érintkezett, karjuk nem találkozott, lábaik nem fonódtak egymásba. Mindaddig, amíg a fiú meg nem fogta a lány kezét. Elengedte, majd a még mindig kék eget bámuló lány fölé hajolt. Ő zavarában elmosolyodott, majd ő is felült a fűben.

-Érezted? - kérdezte a piros nadrágos.

-Mit? - kérdezte a lány.

-Ha érezted volna, tudnád - majd felsegítette a lányt.

Szinte szó nélkül sétáltak ki a szigetről. A piros nadrágos fiú megölelte a lányt, de ő nem ölelte vissza.

-Akkor, majd hívlak - ígérte a piros nadrágos, majd elbúcsúzott. A lány is haza indult. Egy csodás napon volt túl, amiről tudta, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Úgy tökéletes, ahogy van. Talán ezért nem volt annyira szomorú a tudattól, hogy a fiú soha nem fogja felhívni.

Másnap a lány kapott egy smst.

Fotó: wishespoint.com ; Leadkép: Juhász Noémi