„Iszonyú hálás vagyok, hogy traumatizált gyerekeim vannak...”
Felvettem a kapcsolatot Avitallal, aki a pandémia alatt is tartotta a lelket a szülőkben, folyamatosan támogatta, jótanácsokkal látta el az online közösségét. Az ötgyermekes édesanya most, a legborzasztóbb események sodrában sem tesz másként. Naponta bejelentkezik Izraelből.
Legalább 8 éve követem Avital munkásságát. Grafikus, Positive Parenting Coach, nemrég megjelent könyvében a szabad, önálló játék fontosságáról ír. Közös mentorunkkal, Dr. Laura Markhammal videósorozatot is készítettek a pozitív szemléletű, játékos gyermeknevelés gyakorlatáról. Avital Schreber Levy két évvel ezelőtt költözött vissza a családjával az USA-ból Izraelbe. „Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen körülmények között veszem fel veled a kapcsolatot...!” – írtam neki a minap, miután végignéztem az online bejelentkezéseit.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Hogyan lehet egy ilyen helyzetben megőrizni a józan eszünket?
Végigcsináltunk már egy pandémiát Magyarországon is, amikor sokan féltünk és féltettünk. Az életterünk összezsugorodott, és mi igyekeztünk normális életet biztosítani a gyerekeinknek a négy fal között. Majd kitört a szomszédban az orosz-ukrán háború, ami újra felkorbácsolta a félelmeinket, és mi a gyerekeinkkel együtt segítettük a menekülőket. De a Hamasz ünnepelt brutalitása egy rémálmot elevenített meg, amit az izraeli megtorlás követ.
Hogy édesanyaként hogyan lehet a terror árnyékában vinni ezt a szombat délelőttöt – főzni, mosni, a gyerekekkel játszani –, majd a hétfőt, keddet...?! Avital elmondja: „A gyerekeimet óriási megrázkódtatás érte, de őket nem hurcolták el a terroristák és nincsenek koporsóban. Vagyis ők a szerencsések, mert ennél sokkal rosszabb is történhetett volna velük. Vannak barátaink, akiknek a gyerekei túszok éppen, hacsak meg nem ölték őket. Úgyhogy iszonyú hálás vagyok azért, hogy a gyerekeim traumatizáltak. Hogy »csak« traumatizáltak.”
Harag, bosszú, rémület – mi az, ami ilyenkor átjárja egy anya szívét?
Avital sosem beszélt politikáról, sem a zsidó identitásáról az oldalán, hiszen – ahogy ő mondja – mindez egyáltalán nem része a munkájának, nem ez érdekli a követőit. Mindez most óhatatlanul előtérbe került, és osztozik sok kommentelő frusztráltságában, hogy elvárják tőlük, válasszanak oldalt. Szerinte is csak egy oldal létezik most: szemben az erőszakkal, terrorral. „Amit érzek, az már túl van a haragon és a gyűlöleten. Inkább egy óriási fájdalom, amikor a családokra gondolok, akik ilyen borzalmas körülmények között vesztették el a szeretteiket. A gondolataim nagy része nem a támadók körül forog, hogy őszinte legyek. Úgy vagyok vele, hogy a tragédia már megtörtént, és nem arra gondolok, hogy elégtételt kellene venni, mert... mert nem is lehet! Ha 1700 évig ülnének börtönben az elkövetőek, akkor sem lehetne azt mondani, hogy megbűnhődtek a tetteikért. Én csak arra gondolok, hogy mindez elrettentő példa legyen a jövőre nézve, hogy ilyen soha többé ne történhessen meg.”
Mit tehet a szülő háború idején?
Avital elmondja, hogy tudatosan limitálja a hírek olvasásával töltött időt. Próbál arra fókuszálni, hogy mi az, amit másokért tehet ahelyett, hogy letaglózva, tétlenül szenvedné el az eseményeket. „Azt mondom magamnak, hogy «Most vészhelyzet van, Avital, és neked feladatod van.» Egy anya vészhelyzetben mindent megtesz, nem igaz? «Szolgálatot teljesítesz most, akár egy katona. Emberek jólléte függ tőled. És ha egy kicsivel több szabadságod és erőd van, mert te nem gyászolod éppen a gyermekeidet, van meleg víz az otthonodban, interneted és óvóhely a pincédben, akkor kötelességed megosztani az erőforrásaidat – az információkat, a támogató üzeneteket.» Nem tehetem meg, nem tehetjük most meg, hogy szétesünk. Nem lehetek még egy teher mások vállán. Nem lehetek még egy áldozat, aki mások segítségére szorul. Amíg tehetem, nekem kell annak lenni, aki mások segítségére van.” A belső nyugalmat a cselekvésben, az apró dolgokban próbálja megtalálni. „Nem nyomom el az érzéseimet, sírok, kiadom őket, de aztán újra összeszedem magam. A másoknak nyújtott segítség elűzi a tehetetlenség érzését. Ez igaz a gyerekekre is – meséli – „A gyerekeim segítenek a ház körüli teendőkben, sütit sütünk együtt, leveleket írnak a barátainknak.” Az egyik posztjában azt is megmutatta, hogy a házuk alatti óvóhelyen is kialakított egy játszósarkot, mert a szabad játék már önmagában egy terápia a kisgyermeknek. A sorstárs szülőket pedig arról edukálja, hogy hogyan tudják mérsékelni a gyermekeik aggodalmát és megóvni a lelki egészségüket amennyire csak lehetséges jelen körülmények között.
És mit tehetünk mi az otthonaink kényelméből?
A globalizáció korában minden háború hatással lesz ránk előbb-utóbb. Nemcsak gazdasági szempontból, hanem lélektanilag is. Amióta van internet és közösségi média, minden közelebb jött hozzánk. De nekünk sem kell minden tudosítást, sem a közösségi médiában terjedő képet, videót megnéznünk ahhoz, hogy együttérezzünk az ottaniakkal, hogy elítéljük az erőszakot, terrort, gyűlöletkeltést és felszólaljunk a béke mellett. Engem ebben erősít meg ennek az édesanyának a kiállása. Távoli, de mélységesen együttérző szemlélőként – segítőként és édesanyaként – egy-egy híradás után segít visszatalálni a középpontomba, ahol én is azt tudom mondani magamnak, hogy „Nekem itt van feladatom. Felelős vagyok másokért, így a saját jóllétemért is. Áhíthatom a békét a messzi Izraelbe, Paleszintába, imádkozhatok értük, de valójában nem veszem ki a részem a nagy egészből, ha emellett nem teszem a dolgom ott, ahol élek. Ha derű, türelem, elfogadás, szeretet és támogatás helyett a saját fiam sem kap többet itthon, mint elégedetlenkedést, lecseszést, szájhúzást, türelmetlenkedést, sürgetést, méltatlankodást. Láthatjuk, hogy mi történik, ha az ember nem a szeretetbe nő bele.”
Meglátni a magunk kis puzzle darabját a nagy kirakósban, mindig megnyugtató, ugyanakkor felelősséggel is jár, ahogy Avital mondja. Hiszen amíg lehetőségünk van arra, hogy tájékozódjunk és képezzük magunkat, hogy felszólaljunk a magunk kis közösségében, szavazzunk és adományunkkal támogassunk másokat, addig meg kell tennünk. Ahogy azt is, hogy békét teremtünk a saját otthonainkban, és erősítjük a kötelékeinket olyan emberekkel, akik a szavaikkal a békét éltetik és nem a háborút. Hogy körülöttük felnevelhessük a jövő nemzedékét, amelynek tagjai egyöntetűen mondanak nemet a terrorra. Nagyon világos a határvonal a jó és a rossz között, még ha vannak, akik ezt próbálják is elmosni. A gyűlölet valahonnan jön. Számítanak a szülői értékek, amit átadunk, mert ezáltal mi is alakítjuk a jövőt.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
