A nő, aki képes beszélgetni az elhunytak lelkével - Interjú Biri Magdolnával
Biri Magdolna különleges képesség birtokában van: olyan emberi lelkekkel tud beszélni, akiknek a „haló csatornán” való átjutás – fizikai testük elhagyása után – nem sikerült. A találkozásokat Lélekveszélyben című, 2002-ben megjelent könyvében írta le. Asztrológus szakértőnk, Kováts Krisztina többek között erről is beszélgetett vele, de szót ejtettek Magdolna motivációiról, a szakmája nehézségeiről és arról, mennyire nyitottak az emberek a szellemvilág üzeneteire.
Interjú Biri Magdolnával
Nincs élet hullámok nélkül, és aki a mennyországot akarja, annak a poklot is meg kell járnia, ahogy a nóta is mondja: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Az Egyetemes Törvényeket nem ismerve, a korlátok ellen lázadva, lelkileg nagyon fáradt állapotban, életem mélypontján nyílt Feng Shui boltom ajtaja. Biri Magdolnaként mutatkozott be - pedig ma már tudom, hogy a „jó Isten” személyesen jött el hozzám segíteni – és ajánlotta fel értékesítésre a Lélekveszélyben című, akkor megjelent könyvét.
A számomra ismeretlen szellemvilágra akkor még nagy szemekkel meredtem – de Magdi beszélt, mesélt, és látva kétségbeesett állapotomat – kérdezett. Fogta kezem, emelt, próbálta átadni tudását, melyeket a könyvében levő történetekkel is érthetővé tett – és segítségével ki tudtam mászni a kátyúból. Azóta is a „Lélekveszélyben” című könyve számomra mindig elérthető helyen van. Ha szükségem van erőre, a kezemben van.
Miről is szól tulajdonképpen ez a könyv?
Beszélgetések vannak a könyvben. Médiumon keresztül beszélgetek elhunyt emberekkel, akik haláluk után a föld közelében maradtak, mert nem tudtak szépen meghalni.
Hogyan kezd el valaki beszélgetni a szellemvilággal? Jön – vagy el kell határozni?
A kezdésnél inkább az elhatározás volt a jellemző rám. Olvastam könyvekben, hogy vannak lelkek, akik haláluk után a Föld közelében maradnak, mert nem tudják, hová kellene menniük, hogyan kellene eltávolodni megélt életüktől. Úgy gondoltam, hogy ez hihető, hisz amiről kevés szó esik, amivel nagyon magunkra vagyunk hagyva, arra nem igazán tudunk felkészülni, és a haldoklás meglátásom szerint ilyen volt akkoriban. Azt is gondoltam, hogy ez az állapot, mármint az elakadásuk olyan, ami nem jó nekik, de a mi életünkre is negatívan hat. Segíteni szerettem volna rajtuk és magunkon is, amihez szükségem volt valakire, akinek jó médiumi képességei vannak.
Egy szülői értekezleten találtunk végül egymásra én és a jövőbeni társam (Dala), akivel aztán másfél évig dolgoztunk együtt. Úgy figyeltünk fel egymásra, hogy erősen összekülönböztünk egy olyan fontos kérdésben, hogy milyen anyagból legyen a tornapóló, amit be szeretnének vezetni gyermekeink iskolájában. Ami különleges volt ebben az egymásnak feszülésben, hogy sikerült megláttatnunk a magunk és elfogadni a másik igazát, és respektáltuk egymást ezért. Így a szülői értekezlet után kerestük a beszélgetés lehetőségét, és hamarosan kiderült, hogy mindkettőnket vonzza valamiféle segítői munka, mégpedig a halállal kapcsolatosan.
Miután elmondtam, hogy én mit szeretnék, mondta, hogy ő inkább haldoklók melletti beszélgetésre gondolt eddig, de érdekli az is, amit én mondok, és szívesen kipróbálná magát, mint médium, mert úgy érzi, vannak ilyen jellegű képességei. Meg is beszéltünk egy találkozót 2000. január 26-ára hozzánk. Dala a megbeszélt időben megérkezett, és leült a nappalinkban. Én arra készültem, hogy át fogjuk beszélni részletekbe menően, hogy mit is szeretnénk pontosan, de ő a „mikor kezdenénk el?” kérdésemnél rövidre zárta a témát azzal, hogy ő „most” próbálná meg ezt a dolgot.
Eléggé megrémültem a választól. Abba a tipikus „köpni, nyelni nem tudtam” állapotba kerültem, és egyáltalán nem éreztem magamban bátorságot ahhoz, hogy nekikezdjünk a munkának. Rövid szünet után helyreutasítottam magam, hogy itt az örömnek van helye és nem a félelemnek, nyeltem egy nagyot, és mondtam, hogy "jó, vágjunk bele". Szóval így kezdtünk el beszélgetni a szellemvilággal.
Mit gondolsz, miért téged/titeket választottak ki odaátról, és miért érezted, hogy feladatod megírni a könyvet?
Mindenképpen kellett hozzá, hogy határozott szándékot mutattunk fel ilyen jellegű segítői munkára, kiderült rólunk, hogy bírjuk a fizikai és idegi terhelést, és tudatilag is képesek voltunk rá. Nem éreztem, hogy feladatom megírni a könyvet. Eleinte nem is jegyzeteltem, csak utána írtam összefoglalókat. Aztán egyre inkább látszott, hogy fontos dolgok hangzanak el, amit szerettem volna megmutatni Dalának, a férjemnek, és magamnak is megőrizni későbbi időkre. A munkánkat koordináló „fenti” segítőktől is azt a visszajelzést kaptuk, hogy kívánatos számomra az írás, mert segít engem a figyelésben.
Végül a férjem volt az, aki mondta, hogy a történetek olyan szépek, hogy könyvbe kívánkoznak. Gondolkoztam rajta, és egy idő után úgy éreztem, hogy talán lenne kedvem egy könyv megírásához. Dala elkezdte megmutatni a leírtakat másoknak is, talált egy tanárnőt, aki olvasta, és jegyzetekkel látta el azt, amit elolvasott. Ez sokat lendített a dolgon, mert így már átestek az esetek az olvasói tűzkeresztségen. A fentiektől is érkezett néhány tanács… Szóval ez volt az, ami inkább a „jön” kategóriába tartozott.
Fotó: bookline.hu
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
