Révész Renáta Liliána: Meg kell tudni élni a visszautasítást

Révész Renáta Liliána pszichológusként és gyásztanácsadóként dolgozik – többek között a Tábitha gyermekhospice-házban –; a saját területén ő az egyik legnagyobb szaktekintély az országban. Bár nem neki van a világon a legvidámabb munkája, nehéz olyan embert találni, aki nála többet kacag, vagy jobban szereti az életet. Amint elkezd beszélni, azonnal érezni lehet, hogy minden megnyugszik, és a helyére kerül. A halál elfogadásáról, a gyászról, a mértékkel használt empátiáról mesélt, és arról, hogy az ő szakmájában mi számít sikernek.

"Életigenlők vagyunk"

Mesélnél egy kicsit arról, mivel foglalkoztok a Tábitha gyermekhospice-házban?

A Tábithában a legfontosabb tevékenységünk az életvégi ellátás. Olyan gyerekeket ápolunk, akik súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, csillapítjuk a fájdalmukat, illetve az egyéb tüneteket. Ezenkívül foglalkozunk mentesítő ellátással, ami azt jelenti, hogy a súlyos, nem gyógyíthatatlan betegséggel élő gyerekeket a szülők elhozhatják hozzánk, így egy időre mentesülnek az ápolási kötelezettség alól. Tranzitellátás is van nálunk, ami azoknak a családoknak segít, ahol egy hosszú kórházi kezelést követően a lurkó tartós, speciális otthoni ápolásra szorul. A nappali ellátás keretén belül pedig napközben a szülővel megbeszélt ideig ápoljuk a kicsiket.

A te munkakörödet hogyan kell elképzelni?

Én az egész családdal foglalkozom, mert egy gyerek elvesztése, illetve az arra való készülés mindenkit megterhel. Ez egy krízisállapot, ami nagy feszültséggel jár. A szülők aggódnak, bűntudat van bennük, amiért nem tudnak mit tenni a gyerekért, nem tudják meggyógyítani. A testvérnek is nagyon nehéz a helyzete: a beteg testvérre nagyobb figyelem hárul, mert orvoshoz, vizsgálatokra kell vinni, így ő, aki egészséges, egy kicsit háttérbe szorul. Ezért kell mindenkivel foglalkozni.

Még manapság is sokan idegenkednek a hospice-házaktól, mert úgy gondolják, hogy ott minden csak a halálról és a szenvedésről szól, nevetni, örülni pedig még véletlenül sem lehet. Ez tényleg így van?

Csak addig hiszik azt, hogy a hospice-ház komor, sötét, baljós hely, amíg el nem jönnek hozzánk, vagy meg nem nézik a honlapunkat, a videóinkat - akkor rájönnek, hogy ez egy vidám, játékkal teli gyermekintézmény. Nincsenek keresztek, nincsenek szomorú fotók. A hospice filozófiának az a lényege, hogy az életnek van egy méltósága, és ezt adjuk vissza. Akármilyen állapotban van egy gyerek, az élete utolsó pillanatáig fontos, hogy ha biztosíthatunk neki élményeket, akkor biztosítsunk. Ezért jár hozzánk például brácsaművész, és amikor eljön, zeng a ház a gyönyörű zenétől.

Az egészségügyi ellátáson kívül hogyan tudtok segíteni a szülőknek, hogy könnyebben elfogadják, a gyermekük állapota visszafordíthatatlan?

Nagyon egységes a szemléletünk, és ez nagyon hat. Életigenlők vagyunk, de elfogadjuk, hogy vannak betegségek, hogy van szenvedés, hogy az életnek vége, míg a külvilág ezt nem fogadja el. A külvilág azt sugallja a szülőnek, hogy az utolsó pillanatig küzdenie kell a gyereke megmentéséért. Egy idő után azonban ez már nem lehetséges, és ezt a szülők csak akkor tudják belátni, ha egy ilyen elfogadó közegbe kerülnek. Ha a gyereknek túl sok a szenvedése, akkor a szülő itt rájön, mert segítünk neki rájönni, hogy ha szereti őt, akkor nem kívánhatja neki azt a rengeteg fájdalmat.

A te munkádban mi számít sikernek?

Az, ha a félelem, a szorongás csökken, ha az elfogadás nő. Ha ebben a krízisben megfelelő módon tudunk haladni, akár a betegség, az állapot vagy a halál elfogadásában. Ha az állapot, amivel jöttek, a beszélgetés után enyhül, az nekem siker. Vagy ha a szülő valamit nem tudott elfogadni, és az én tevékenységem nyomán mégis sikerül, akkor az siker. Az ellenállás mindig feszültség. Ha valaki hozzá tud simulni a helyzethez, akkor csökken a feszültség.

Meddig foglalkozol a szülőkkel?

Addig, ameddig szükséges. A gyász intenzitása az első két évben a legnagyobb, de nulla sosem lesz. Bizonyos időszakonként újra előkerül, olyan, mint egy seb - bármi előhozhatja. Nyilván nincs olyan, aki tíz év múlva is ugyanolyan intenzitással gyászol, mert akkor ott már valami nagy baj van. Szoktunk tartani úgynevezett emlékezés napokat, ahova eljönnek a családok, és együtt emlékezünk a gyerekükre, akik nálunk haltak meg. Beszélgetünk, van egy műsor, aztán egy közös rítus következik: a szülők festenek egy emlékkövet, ami ott marad nálunk, a kertben, aztán elengedünk egy lufit egy üzenettel. Erre nagyon gyakran jönnek a szülők.

Vannak még ilyen kedves emlékek, amikre szívesen gondolsz vissza?

Szoktunk vetíteni egy filmet azoknak a szülőknek, akik a gyerekük halálára készülnek. Egy németországi hospice-ról szól: ott a szülők a hospice többi tagja segítségével kidíszítenek egy fehér gyerekkoporsót, és azt rajzolják rá, amit gondolnak a gyerkőcről. Nagyon vidám az egész. Amikor elmentünk az egyik gyerek temetésére, akkor láttuk, hogy a szülők ugyanígy telerajzolták a koporsót. Nagyon nehéz volt nekik, de segített is. A temetés néha annyira távoli és rideg, ettől meg annyira személyessé válik.

Fotó: Femcafe/Debreczeni Zita

Oldalak

Szólj hozzá Te is!