Danks Emese: Hiszek abban, hogy a pofonokat meg kell élni

Balerina szeretett volna lenni, de egy autóbaleset kettétörte álmait. Ugyanakkor, Danks Emese - aki ma már a magyarországi UNICEF ügyvezető igazgatója - szerint azért jó, ha kapunk pofonokat az élettől, mert akkor bebizonyíthatjuk saját magunknak, hogy valójában mire vagyunk képesek.

Kívülről úgy tűnik, hogy a karriered tökéletes ívet fut be. Gazdasági pályán kezdted, most pedig nonprofit területen kamatoztatod a szaktudásodat. Pedig neked sem indult zökkenőmentesen az életed.

Én egészen más karriert szántam magamnak. Táncművész szerettem volna lenni. Kilenc évesen nyertem felvételt az Állami Balettintézetbe, ami akkoriban igen nagy szó volt, mert sokan jelentkeztek és csak kevesen jutottak be. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy nekem sikerült. De az élet rákényszerített, hogy váltsak. 16 évesen egy autóbaleset miatt abba kellett hagynom a táncot és el kellett gondolkodnom az életemen. Még az Intézetben érettségiztem, de a Külkereskedelmi Főiskolára mentem tovább.

Nagyon fájdalmas élmény lehetett lemondani az álmaidról.

Sokat köszönhetek a mestereimnek és a táncnak, mert olyan fegyelmet tanultam, amelyet semelyik másik iskolában nem kaptam volna meg. Ez segített abban, hogy feldolgozzam azt, hogy most ez a szakma nem lehet az enyém. Ma már könnyebb, mert az osztálytársaim már nagyjából nyugdíjasok. (nevet) A kultúra iránti imádat mind a mai napig végigkíséri az életemet, és azt az álmomat pedig még nem szeretném feladni, hogy egyszer még visszakanyarodhatok a gyökereimhez, és mindazt a tudást, amit eddigi életem során megszereztem, valamilyen módon visszaadhatom a művészeteknek és a kultúra valamely területén tevékenykedhetek.

Egyszer azt mondtad, te valahogy mindig akkor kerülsz új munkahelyekre, amikor ott éppen válsághelyzetet kell megoldani, és jó is vagy a konfliktuskezelésben is. Tudod ezt a szemléletmódot a saját életedben kamatoztatni?

Erről az anyaságom jut eszembe. Szerintem minden nő, aki felnevelt egy gyereket tudja, hogy minden nap akad valamilyen válságos helyzet, amit meg kell oldani. Ha más nem, akkor az, hogy vajon eljutok-e időben az uszodába a gyermekemért. A munka, különösen vezető pozíció mellett a szülői kötelezettségeket ellátni nem könnyű, de én mindig, minden munkahelyemen ragaszkodtam ahhoz, hogy én hozzam haza a fiamat az edzéséről. Így kormányszóvivőként nem egyszer fordult elő, hogy a Komjádi uszoda halljában adtam élő rádióinterjút. De igen, amit említesz, a válságkommunikációt, élesben kellett megtanulnom. Miután kineveztek a Malév szóvivőjének, néhány hónappal később történt a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás.

„Azt gondolom, hogy amit az ember szeret csinálni, abban jó tud lenni”

És akkor derült ki, hogy jó vagy benne?

Akkor derült ki, hogy én ezt szeretem csinálni. Azt gondolom, hogy amit az ember szeret csinálni, abban jó tud lenni. Nem tudom, hogy én jó voltam-e benne, de szerettem. Ugyanakkor vitathatatlanul óriás felelősség volt. Meg kellett nyugtatnom az utasok hozzátartozóit – két járatunk volt a levegőben éppen, az egyik New York, a másik Toronto felé tartott ­–, és maximálisan lojálisnak kellett lennem a vállalthoz is. Ráadásul őszintén és hitelesen kellett kommunikálnom, hogy ne riasszam el a leendő utasokat sem. Nem véletlenül, de innentől kezdve drasztikusan csökkent a járatokra váltott jegyek száma és ez a fajta kommunikáció segített abban, hogy újra meggyőzzük az embereket arról, hogy tökéletesen biztonságos repülővel utazni.

Fotó: Femcafe/Debreczeni Zita

Oldalak

Szólj hozzá Te is!