Kőhalmi Zoltán: „Beskálázok”, mondókákat mondok fellépés előtt
A stand-up comedy műfajának kedvelői körében megkerülhetetlen jelenség a szentesi származású, Karinthy-gyűrűs humorista, aki pókerarcú előadásaival és intelligens humorával rendre tömegeket vonz be estjeire. Pályafutását a Rádiókabarénál és az Esti Showderben kezdte, interjút ritkán ad, számtalan fellépése között mégis szakított ránk időt. Kőhalmi Zoltánnal beszélgettünk.
A Comedy Club április 8-án tűzi műsorára az önálló estedet Én, Kőhalmi Zoltán címmel. Kérlek, mesélj arról, hogyan született meg az előadás ötlete?
Hú, de régen volt ez már… az előadásból legelőször a liftajtó gondolata született meg, és az, hogy a panelházunknak meg kell jelennie, meg a gyerekkoromnak, és sok olyan tárgynak, ami ebből a korszakból maradt – ezzel gyakorlatilag csúcsra lehet járatni a színpadi őszinteség fogalmát, ami szükséges a műfajhoz. Szerettem volna, ha van egy liftajtó, ami előtt én állok egy bőrönddel, vinném fel a cuccaimat, de nem megy a lift, és az előadás végén meghajolok. Majd beszélgettem Litkai Gergővel, ő ajánlott a műsorhoz egy rendezőt, aki aztán elszabadult… Így lett először egy musical. Nagyon sokáig írtam hozzá a jeleneteket és a dalokat – amivel korábban soha nem foglalkoztam. Ebből lett egy olyan darab, amelyben én beszélek a gyerekkoromról, ami aztán megelevenedik jelenetekben – két színész játszott engem ugyanolyan ruhában, és voltak táncoslányok kockás ingben és szemüvegben. Végül azt vettük észre, hogy nagyon sokan vannak a darabban… Rájöttünk, hogy ez mégis egy önálló est, azért jönnek el az emberek, hogy engem lássanak. Végül maradtam én és a csodálatos díszlet, amelyet Lisztopád Kriszti tervezett az előadáshoz; egy kubista átalakítása volt a szentesi házunknak.
Akkor abban, ami rögzítésre került, már nincsenek színészek?
Az a premier volt, csak pár előadást ért meg, és ugyan mi nagyon jól szórakoztunk, de a közönség nem igazán tudta hova tenni ezt az egészet. Emlékszem, a végén volt egy dal, amiben mindenki együtt énekelt, ebben sor került egy esküre, hogy a nézők sosem felejtik el ezt az előadást, de ezen csak mi nevettünk igazából. Úgyhogy átalakítottuk és végül olyan műsort sikerült összehozni, ami a közönségnek is jó, meg nekem is.
![](/sites/default/files/images2015/blog_dumaszinhaz/kohalmizoltan_dumaszinhaz_2016_2.webp ""Néha meglepődöm egy-egy kameraképen, hogy most híztam?... Vagy mi lehet?"")
Miben különbözött a tévéfelvétel egy rendhagyó esttől azon kívül, hogy a kamerák is ott voltak?
Többen befértek a Dumaszínházba, mert nem voltak asztalok, és az volt a csodás, hogy így a késsel-villával evés kicsit sem vonta el a figyelmet arról, hogy élvezzék az előadást. Nagyon jó volt a hangulat.
Másképp készülsz egy tévéfelvételre? Köztudottan izgulós vagy…
Igaz, hajlamos vagyok rá, különösen akkor, ha új dologba vágok. Olyankor hozzám se lehet szólni. Egyébként nem készülök másképp egy tévéfelvételre, igazság szerint két évig játszottam előtte ezt az előadást, így szokatlanul nyugodtan vágtam neki. Emlékszem, előtte hétvégén anyósom mondta, hogy hagyjuk Zolit készülni, én meg néztem rá, hogy hát mit készüljek?... Bemegyek és eljátszom. A pesszimizmus előnyei még csak féléves, arra kell készülni és izgulok is, az még mindig alakul, de ez sokat csiszolódott menet közben, már összeállt, mire felvettük.
Vissza szoktad magad nézni a tévében? Elemzed?
Sajnos muszáj megcsinálnom, bár egyáltalán nem szeretem, mert a rossz dolgokat, a hibákat látom magamban. Amit egyáltalán nem tudok elviselni, és nem is csinálom soha, hogy mással együtt nézem. Néha meglepődöm egy-egy kameraképen, hogy most híztam?... Vagy mi lehet? (nevet)
Lapozz, az interjú a második oldalon folytatódik!
Oldalak
Hirdetés
