Bármennyire kimerült is egy anya, az ölelése akkor is gyógyít

Valamelyik este a félhomályban ülve azt éreztem, hogy vége, elfogyott az erőm. A minket körülvevő csend olyan hatalmasra növesztette bennem a félelmet és az aggódást, hogy egyszerre mégis hihetetlen erőre kaptam. Az anyaság néha veled is tesz ilyet?

Az első láz

Kezdem az elején. Ősszel kiderült, hogy műteni kell a kezem, sőt, egy éjszakát kórházban is kell lennem. Az operáció nem érdekelt, csak azt láttam, hogy jól kell működnie minden szalagomnak, izmomnak, biztosnak kell lennie minden mozdulatomnak. Mert van egy Lölőm. Pipa, ugyan nem volt jó, de ki lehetett bírni az egynapos eltávot a családtól. Felépültem. Minden jobb, mint valaha volt.

Aztán nem sokkal utána eljött a nap, amitől – így utólag végiggondolva – tulajdonképpen rettegtem. Lölő homloka egyik pillanatról a másikra tűzforró lett. Ezzel a forrósággal jelent meg az első betegség. De vajon mi okozza? Meddig megy fel a láza? Meddig tart? Vajon fáj-e valamije szegénykémnek? Istenem, miért nem tud még beszélni? Miközben a csontjaim belesajdulnak a gondo(lato)kba, addig Lölő nevet-gagyog, jön-megy, igen, talán az étvágyán érezni csak, hogy valami nem kerek. Aztán jön az a rohadék éjszaka, amit ilyenkor annyira utálok. Olyan félelmetes a sötétség, olyan idegen a lakás, minden zug, és a kinti zajokat is olyan erősen hallani, hogy összerezzenek minden pillanatban. Aztán, amikor már tényleg annyira lázas Lölő, hogy már nem mosolyog, és épp csak annyi ereje van, hogy a fejét a vállamra hajtsa, kis híján összecsuklok az aggódástól. És akkor jön valami olyan elképesztő erő, ami az aggódó anyát egyszerre teszi gyógyítóvá, mindenhatóvá és szuperhőssé!

Erről a bizonyos háromnapos lázról most hallottam először. Amúgy tényleg három napig tartott, ezután kiütések jelentek meg, de ahogy jöttek a pöttyök, olyan hirtelen el is tűntek.