Lakatos Levente: Nem érdekel a kultúrsznobok véleménye - Interjú
A közkedvelt író legújabb regényéről, szakmai kihívásokról és magánéletéről is mesélt nekünk.
Szerelem, bűn, London
Ha Londonról eddig a sült hal, Tom Jones, a délutáni tea, a rossz kaja, a még rosszabb idő és Mary Poppins jutott eszünkbe, akkor 2019 őszétől egy újabb elemmel bővül az asszociációnk köre, ugyanis Lakatos Levente új regénye, a Vörös a ködös világvárosban játszódik. Az ötszörös Aranykönyv-díjas közönségkedvenc szerző az angol főváros titkos bordélyházainak sötét, izgalmas világába kalauzolja az olvasót, megmutatva az angliai magyarok életét és vívódásait. Az író mértani pontossággal alkotta meg a főszereplők jellemét, teljesen lemezteleníti a főhős lelkét, igazi lélektani és bűnügyi regényt ígér az olvasóknak. Hosszas kutatómunka, számos valós sztori áll Levente mögött, akinek ez már a tizedik megjelent könyve, így ez a megjelenés most különösen fontos volt számára. A Femcafe.hu-nak bővebben is mesélt a regény keletkezésének körülményeiről, saját, személyes múltjáról és az írói szerepéről.
A magyar könyvpiacon ritkaság számba megy, hogy valakinek olyan aktív és nagy méretű rajongótábora van, mint neked. Mennyire élő velük a kapcsolatod? Fontolóra szoktad venni az észrevételeiket?
Állandóan kérdezgetem az olvasóimat, figyelem a reakcióikat, kis túlzással általuk, önképző módszerrel tanultam meg a szórakoztató irodalmi műfaj alapjait. Kezdetben gyakran mellényúltam a történetmesélésben, és most, a tizedik könyv után talán érdemes visszatekinteni, akkor mit rontottam el. Én alapvetően két nagy csoportra osztom az olvasótáboromat: vannak a könyvmolyok, akik sok könyvet fogyasztanak, és vannak az alkalmi olvasók, akik értelemszerűen kevesebbet. Igazi sikerkönyv abból válhat, ami mindkettő tábort meg tudja nyerni magának. A nagy számok törvénye szerint egy-egy könyv hamarabb ér el a sokat olvasókhoz, de például az én első regényem, a Barbibébi mégis a keveset olvasók körében aratott nagyobb sikert. Vállalom, megosztó történetről beszélünk, hiszen nincsen benne szerethető női karakter, vagy világmegváltó küldetés, sőt regényes álompasi sem, akiért megveszhetnek az olvasók. Egyetlen olyan kapaszkodót sem használtam az írás során, amitől a szórakoztató történetek működni szoktak, a keveset olvasóknál mégis betalált. Szóval az a faramuci helyzet állt elő, hogy az első könyvemmel éppen azokhoz értem el, akiket az írók többsége, az átütő siker reményében kínkeservvel próbálnak megszólítani. Viszont fel kellett térképeznem, milyen a sokat olvasók szája íze, ez az olvasói levelek, kritikák és kommentek monitorozásával történt. Egy szó, mint száz, kifejezetten fontos, hogy legyen az olvasóimmal közvetlen kapcsolatom, első körben az ő véleményük számít. A Vörösnél egyébként különösen aktív volt a párbeszéd, mivel a regény első változatát folytatásokban publikáltam az egyik magazin weboldalán, ezáltal számításba vehettem az egyes fejezetek által kiváltott reakciókat.
Mi a történet motorja? Mi a fő konfliktus a sztoriban?
A Vörös főhőse egy Boros Botond nevű, a húszas évei derekán járó férfi, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez az első olyan történetem, ahol kizárólag férfi szemszöget használtam, úgy tapasztaltam, az olvasóim szeretik, ha beleleshetnek a férfi agy, illetve lélek működésébe. Botond egyébként egy vérbeli alfahím, aki közel egy évtizede él Angliában, egy jól menő cég vezetője, a felesége pedig egy angol milliárdos lánya. A jólétük viszont látszólagos, titkok és bűnök övezik az életüket, a sztorit egy krimiszál is erősíti. A magánéleti szálak is kuszábbak annál, mint amilyennek először látszanak. A kötet elkészültét kutatómunka előzte meg, egyrészt idén hosszabb időt töltöttem el az angol fővárosban, másrészt a női főszereplő munkájával kapcsolatban is meglehetősen sok háttéranyagot gyűjtöttem. Bibi egy Londonban működő, de magyar lányokat foglalkoztató bordély recepciósa. Az egyszerűség kedvéért hívhatjuk madame-nak, de ez a megnevezés nem teljesen helytálló, ő recepciós, aki kezeli a lányok megkereséseit, és vigyáz a kupi rendjére, ám ő is csak beosztott, nincs tulajdonosi részesedése. A szereplőt valós személy ihlette, de nem egy az egyben róla szól a történet. Ami igazán megfogott ebben a munkakörben, hogy bár Bibi a “fertő” része, rajta keresztül beleshetünk egy rejtélyes világba, neki nem kell prostituálódnia. És éppen ez a kettősség az, ami Botondot is megfogja a lányban: Bibi nem szívbajos, de nem is könnyen kapható típus. Műfaját tekintve a Vörös, ugyan modern, de romantikus regény. Szókimondó, helyenként talán sokkoló, és erőteljesen épít a nemek közti játszmákra.
Hízelgő lehet, hogy ennyi aktív olvasói reakcióval szembesülsz, mert nem jellemző, hogy levelekkel árasztják el a kortárs írókat. Ennek tükrében mit szól hozzád a szakma?
Nézd, a könyvszakma nem homogén egész, és az írók általában kegyetlenül kritikusak egymással szemben – pontosabban inkább egymás háta mögött. (nevet) Én a szórakoztató irodalom területén mozgolódom, a legtöbb szépírónak ez a műfaj nem is létezik, engem pedig nem vesznek írószámba. De ezzel nincsen különösebb bajom, nem akarok velük együtt sörözve megváltani a világot, sőt, kifejezetten szeretem, hogy nagy a könyvpiac, ezáltal mindenki azt fogyaszthat belőle, amit szeretne. Az olvasó dönti el, mi érdekli, az eladott példányszámoknál, illetve az azok alapján generálódott sikerlistáknál nincsenek pontosabb visszaigazolások. Egyébként, ha valami fáj az irodalmi élet megosztottságával kapcsolatban, az nem is az én elutasítottságom, hanem inkább a szórakoztató műfaj megvetettsége. A szépirodalomnak kismillió különféle díjat osztanak, nekünk egyetlen esélyünk van, az Aranykönyv. A lektűrtől divat elhatárolódni, holott ez szolgálja ki a legszélesebb közönséget. A kultúrsznobizmus gyakran radikális formát ölt, a döntéshozók, és az irodalmi véleményvezérek elfelejtik, hogy az ízlésük a sajátjuk, azt hiba megpróbálniuk másokra erőltetni. Én például kikérem magamnak, ha olyan tartalmakkal találkozom, ahol azt kommunikálják, hogy majd mi megmondjuk mit olvass. Köszönöm, el tudom dönteni, mi érdekel, és ezzel azt hiszem, az emberek nagy része sincsen másképpen.
Akkor mégis csak hozod a sztereotípiát, amit az írókról gondolunk. Magányos, kiábrándult férfi, aki az íróasztala előtt érzi magát a legkomfortosabban.
Vegyük sorba a felsorolásodat! (nevet) Igaz, nem élek párkapcsolatban, de nem vagyok magányos. Szerintem az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal, sőt, meggyőződésem, hogy sok embernek jót tenne, ha megtanulna egyedül lenni, mert enélkül a tapasztalat nélkül párkapcsolatban is könnyen magányossá válhat az ember. A következő felemlegetett sztereotípia a kiábrándultság, ami szintén nem fedi a valóságot, kifejezetten pozitív, építő jellem vagyok. Abban viszont van valami, hogy az íróasztalom mögött érzem magamat a legkomfortosabban, de alapvetően így szocializálódtam. A kiskoromban szüleim elváltak, tizennégy éves koromig a nagymamám alcsútdobozi házában nevelkedtem. Az édesanyám két napot dolgozott Budapesten, két napot pedig hazajött vidékre. A mamám folyamatosan tömött, meggyőződése volt, hogy az számít egészséges fiúgyereknek, aki jó húsban van. Az általános iskolai diáktársak sok csúfoltak a súlyom miatt, én voltam az osztály “Dömpere”, akit mindenki lehagyott futásban. Mivel az ember nem szívesen nyit azok felé, akik folyamaton megbántják, így idővel elfogadtam, hogy nem lesz túl sok barátom. De minden rosszban van valami jó, az együtt érző lányok mindig is nyitottak voltak felém, velük barátkoztam, rengeteg női energia vett körül, talán ennek köszönhetem, hogy férfi létemre – állítólag – reálisan látom az ellenkező nem lelkét. Sőt, őszintén szólva a mai napig könnyebben találok közös hangot nőkkel, mint férfiakkal.
Alapvetően a szórakoztató irodalomhoz sorolják az írásaidat, pedig a könyveidben néhol olyan alaposan kidolgozod a karaktereket, mint egy lélektani regényben, amit viszont már a szépirodalomhoz számítanak. A szereplőidnek mindig van valamilyen egyéni traumájuk, amelyek magyarázatul szolgálnak, árnyalják a viselkedésüket. Hogyan alakítod ki egy-egy szereplő sztoriját különösen akkor, ha egy regényfolyamon dolgozol?
A szereplők alakítják a saját történetüket. (nevet) Mielőtt nekikezdenék a munkának, felvázolom magamnak, hogy milyen karakterű főszereplőkkel akarok dolgozni, mi a kiinduló problémájuk, és hova szeretnék velük jutni. Viszont soha nem dolgozom ki fejezetről-fejezetre a történetet, ezt a szabadságot meghagyom az írási folyamatra. A karakterek egyébként a legfontosabbak, hiszen a döntéseik alakítják a sztorit, a kreatív írás kurzusom, a Lélekírás hallgatóiba is ezt sulykolom. Esetükben egy úgynevezett karaktertesztet is készíttetek, rengeteg, a figurájukkal kapcsolatos kérdésre kell válaszolniuk mielőtt elkezdik a történetmesélést. Ahhoz, hogy a karakter az egész sztori során következetes tudjon maradni, az írónak sokkal többet kell róla tudnia, mint amennyit az olvasónak elmesél.
Ragaszdkodsz ahhoz, hogy nyomtatásban jelenjenek meg a könyveid vagy ennek más oka van?
Személy szerint nem fontos a nyomtatott formátum, én évek óta e-könyv változatokat olvasok. Egyrészt nekem a hordózóeszköz nem számít, a történet a lényeges, másrészt az e-könyv nem foglal fizikálisan helyet. Viszont az én preferenciáim semmit nem jelentenek. Magyarországon nem nyert akkora teret az e-könyv formátum, ennek a legfőbb oka valószínűleg az, hogy adózási okokból nem lehet nagy árkülönbség a digitális és a fizikális kiadás között, az ember ráadásul szereti kézbe fogni, amire ezreket költ. Az angolszász területeken egyébként a nem is olyan távoli múltban átbillent a mérleg, oly’ csekély összegekért lehetett megszerezni az e-könyv változatokat, hogy a piacnak, a nyomdák megmentése érdekében korrigálnia kellett. Annak ellenére egyébként, hogy itthon nincs még az e-könyveknek kialakult kultúrája, a közeljövőre tervezek olyan történeteket, amelyeket kizárólag digitálisan fogok megjelentetni. Vérbeli kalandor vagyok… (nevet)
Ma már ott tartasz, hogy annyi bevételt hoznak számodra a könyvek, hogy meg tudsz élni az írásból. Korábban azonban több területen is jelen voltál a médiában, volt saját tévéműsorod, évekig dolgoztál újságíróként és modellkedtél is. Nem hiányoznak ezek a dolgok?
Alapvetően színésznek készültem, drámatagozatos középiskolába jártam, és amolyan gyakorlatszerzés gyanánt jártam szereplőválogatásokra, azokból esett be egy-két fotózás, de túlzásnak érzem, hogy bárki modellként gondoljon rám. A gimnázium egyébként sokat adott például a kreativitásfejlesztésben, és az írás meglehetősen hasonlít a színjátszásra: karakterek bőrébe képzelve fogalmazom meg a legmélyebb gondolatait. A gimnáziumba kerüléssel nagyot fordult velem a világ. Még az évkezdés előtt rendeztek egy osztályt összekovácsoló találkozót, ahol az egyik csapatépítő játék során az általános iskolában átéltekhez hasonló, megalázó szituációba kerültem. A játék lényege az volt, hogy körbe-körbe haladva, egy bizonyos pillanatban a mögöttünk haladó térdére kellett ülni. Egyszer csak az egyik lánytól azt hallottam: » Jaj, ez rám fog ülni! « Beláttam, ha nem akarok még négy évnyi szekálás céltáblájává válni, változtatni kell az életemen. Olyan fogyókúrás programot találtam ki magamnak, amivel tíz nap leforgása alatt lefogytam tíz kilót. Elárulom a titkot, de ne kövesse senki! Egész nap csak zsírszegény joghurtot és almát ettem, illetve napi kétszer tornáztam Norbi ducitréningjére a rekkenő nyári hőségben, bezárt ablakokkal a tizedik emeleti panellakásunkban. Őrültség volt, viszont meghozta az eredményét, a gólyatáborba alig ismertek rám, a lány már szerette volna, ha ráülök. (nevet) Az érettségihez közeledve aztán rájöttem arra, hogy a színészet nem nekem való, nem vagyok kimagaslóan tehetséges benne, úgyhogy elég hamar el is engedtem. Visszatérve az eredeti kérdésedhez, én most teljesen érzem az életemet, nem hiányzik a sztárság, vagy hogy állandóan képernyőn legyek. Pláne, hogy képernyő által épített karrier hálátlan, addig tart, míg az ember foglalkoztatják. Az írók függetlenek a döntéshozóktól, nekünk egyetlen “főnökünk” a közönség, ezért a szabadságért pedig nem tudok elég hálás lenni a sorsnak.
A legtöbb történeted olyan, hogy akár megtörténhetne a valóságban is, de alapvetően fikciós sztorik. Mennyire izgatnak téged a valódi történetek? Említetted Havas Henriket, mint egykori példaképet. Nem szeretnéd megírni valakinek az életrajzát?
Kamaszkoromban, amikor kitaláltam, hogy én könyveket szeretnék írni, első körben riportkötetekre vágytam, én akartam lenni a fiatal Havas Henrik. Nagyon tetszett, hogy merészen kérdez, botránykönyveket ír, tabu témákról beszél. Aztán be kellett látnom, ahhoz, hogy ez a műfaj működőképes legyen, az embernek egy élet riporteri munkáját kell felmutatnia. Azt hiszem a mai médiakörülmények között már nem lehet Frei Tamás, Kepes András, vagy éppen Havas Henrik szintű ismertségre és elismertségre szert tenni. Mai ésszel szinte felfoghatatlan az a kitartó szeretet, amit ők maguknak tudhatnak. Memoárt írni nagyon érzékeny dolog, bevonódás nélkül nem megy. Egyetlen személy van, akiről jelenleg szívesen írnék, ő egy családtagom, közismert illető, regénybe illő az életútja, és biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekelne. Van közös múltunk, az ő története itt-ott összefonódik az enyémmel, mégis nagyon más irányt vett az életünk. Azt hiszem érdekes lenne egy beszélgetős kötet. De egyébként nem vagyok egy nosztalgiázós típus, nem szoktam a múltba révedni, a jövő és az új impulzusok izgatnak.
Jellemző rád, hogy így elemzed az életed? A saját lelkeddel is foglalkozol, nem csak a karakterekével vagy inkább az "ágy alá besöprős" típus vagy?
Nem járok pszichológushoz, nem veszek részt terápiákon, az írás viszont érezhetően sokat segít abban, hogy kívülről lássak saját magamra. Egy ügyes szakember kimondatja veled azokat a dolgokat, amikkel nem akarsz, vagy nem tudsz szembesülni, az írás ugyanezt adja, ha hagyod. Nem véletlenül javasolják a pszichológusok, hogy vezessen a páciens naplót, vagy csak írja le kézzel az érzéseit. Ez is érdekes, hogy mennyire más kézzel és géppel lejegyezni valamit, teljesen más mechanizmussal hat a lelkünkre, ha papír és ceruza van a kezünkben a billentyűzet helyett… Ha az én példámat nézzük, a környezetem furcsállni szokta, hogy nincs állandó kapcsolatom. Ez sokak szerint harminchárom évesen nincs rendjén, nem elfogadott. Engem ez nem visel meg. Sem az, hogy egyedül vagyok, sem az, hogy mások erről negatív véleménnyel vannak. Ha jön az életembe egy mindent elsöpör szerelem, annak át fogom magam adni, de azért nem leszek együtt valakivel, hogy ne legyek társ nélkül. Nekem ez nem problémás, nem szorongok miatta, nem fojtom sem italba, sem drogba a bánatom. Jó, párkapcsolatban talán nem dolgoznék annyit, mint most. (nevet)
Egy embertől tíz regény nem kis teljesítmény, akár mondhatnád, hogy most egy időre ennyi volt...
Rengeteg ötletem van még, talán több is, mint amennyit meg tudok valósítani. Jövőre lesz az első regényem, a Barbibébi tíz éves, az ötödik évfordulójára érkezett a folytatás, 2020-ban jön a harmadik része. Ez a sorozat a szívügyem, egészen az életem végéig tervezem írni, a karakterek velem öregednek majd.
Ha ennyire szereted a folytatásos történeteket, nem merült fel, hogy valamelyik regényfolyamodat képernyőre adaptáltasd sorozat formájában? Van párbeszéd producerekkel?
A megfilmesítés újra és újra felmerül, többen megkerestek már komolynak tűnő ajánlatokkal, de a megvalósulás még várat magára. Egyébként tévésorozatot friss ötletből is nagyon szívesen írnék, a nagy gondom viszont az, hogy Magyarországon jelenleg csak és kizárólag a vígjáték működik. Nekem a dráma az erősségem.
Aktív vagy a közösségi médiában, vannak követőid, szponzorált tartalmaid. Mutatkozik igény Lakatos Leventére, mint közszereplőre, nem csak mint íróra. Gondolkozol azon, hogy visszatérj a képernyőre?
Előfordul, hogy megkeresnek egy-egy produkciótól, ezek általában versenyzős műsorok. Miért mennék például főzös versenybe, amikor nem tudok főzni? Gondolj csak bele, ha nézi a műsort egy háziasszony, aki azt látja, hogy abszolút kétbalkezesen elmentem versenyezni, könnyen gondolhatja, hogy nem vagyok tisztában a saját képességeimmel, és ez a megállapítása mindenre rányomhatja a bélyegét. Vannak azonban olyan műsorok, amelyekben szívesen kipróbálnám magam, az Ázsia Expressz például kifejezetten szimpatikus formátum. Szóval egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy többet szerepeljek a tévében, de nem hajszolom a lehetőséget minden áron.
Az énekesnő nem nagy önmegtartóztatással, hanem valami sokkal izgalmasabb dologgal készül a karácsonyra.
Leadfotó: Lakatos Levente engedélyével
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
