Gallusz Nikolett: Infarktusnak hitték a pánikrohamaimat! - Interjú
A közkedvelt színésznő elárulta, hogyan űzte el a szorongást az életéből.
Új időszámítás
A legtöbb embernek eljön az életében egy olyan időszak, amikor előtérbe kerül az analitikus oldala és az érzelmek megélése mellett már a megértése is fontossá válik. Gallusz Nikolett élete néhány évvel ezelőtt alakult úgy, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen mentálhigiénés tanulmányokba kezdett, amik során nagy felismerések és új utak nyíltak előtte. Tapasztalatait és tudását azonban nem tartogatta magának: már egy éve dolgozik szakemberként kolléganőjével, Preszy Katicával - aki az interjúra is elkísérte -, az Óbudai Anyapont családtámogató közösségi térben. A Madách Színház közkedvelt színésznőjével hivatásáról és új munkájáról beszélgettünk, és őszintén mesélt arról az útról, ahogyan felismerte, amitől oly sokan félnek: nem szégyen segítséget kérni.
Már több mint egy éve dolgozol mentálhigiénés segítőként. Sikeres színésznőként, énekesnőkét miért érezted szükségét, hogy visszaülj az iskolapadba?
GN: A színházi élet valamiféle nárcizmust megkövetel az embertől. Nyilván bennem is megvannak ezek a személyiségjegyek. A magabiztos fellépés és az extrovertált lét mögött, azonban ott lapul egy visszahúzódó, analizáló alkat, aki sokszor küzd egzisztenciális szorongásokkal is. A színművészeti környékén egy nehezebb időszaka kezdődött az életemnek, ekkor kerültem először kapcsolatba mentálhigiénés szakemberrel. Pánikrohamaim voltak, aminek már ismerjük a természetét, de húsz évvel ezelőtt még senki nem tudta pontosan, mi ez. Állandóan mérték a vérnyomásomat, infarktusra gyanakodtak, de egy orvos sem állította fel a valódi diagnózist. A Lipótmező egyik pszichiáteréhez is elkerültem, aki azzal nyugtázta a problémámat, hogy nagyon csinos és aranyos lány vagyok, csak ne lenne ilyen élénk a fantáziám. Ezt a megjegyzést nagyon negatívan éltem meg. Úgy éreztem, ha egy ilyen szaktekintély rálegyint az állapotomra, tulajdonképpen minek is élek én? Szerencsém volt, elkerültem egy remek mentálhigiénés szakemberhez, akinek támogatásával sikerült megtanulnom azt, hogy kezeljem a pánikbetegséget, ami idővel teljesen megszűnt. Ez hatalmas eredmény volt, a saját állapotom változása és a szándék, hogy segíteni szeretnék másokon arra sarkallt, hogy én is belefogjak ebbe a dologba.
Neked hogyan segített ez a módszer?
GN: Olyan terápiára vágytam, ami megnyugtat és segít felszínre hozni, hogy ki vagyok én valójában. A pszichológusok, pszichiáterek kezelései azonban számomra túlságosan elidegenedettek voltak. Egy mentálhigiénés szakembernek lehetőséget ad a pozíciója arra, hogy néha belevihesse az ülésbe a saját személyiségét, pont úgy, ahogyan a színpadon teszi ezt egy hiteles színész. Az is segítheti a klienst, ha megosztok vele egy személyes, hasonló történetet, mint ami megjelenik az ő életében problémaként.
Nehéz lehet összeegyeztetni, hogy most már nemcsak a színpad, hanem egy másik munkahely is megjelent az életedben. Nem féltél attól, hogyan fogadják majd a hozzátok fordulók, hogy ismert emberként végzel ilyen jellegű munkát?
GN: Az elején megvolt bennem ez a fenntartás. Számomra nagyon kínos lett volna, hogyha az érdeklődés nem a saját gyógyulás érdekében történik, hanem az én személyemnek szól. Szerencsére semmi kellemetlenség nem adódott ebből. Olyan történeteim vannak ezzel kapcsolatban inkább, hogy látott valaki szerepelni és valamiért úgy érezte, hogy én biztosan megérteném őt. Egyébként, tudod, hogy én miben hiszek? Az ember mindig olyan helyzeteket és embereket vonz be az életébe, akire éppen szüksége van.
Közösen segítenek
Nem lehet így a véletlen műve az sem, hogy Gallusz Nikolett rátalált egy új barátra és szakmai partnerre egykori csoporttársában, Preszy Katicában, akit a Preszy és a Parola nevű együttesből ismerhetünk. Katica énekes-népművelőként, mediátorként tevékenykedik, aki nem csak a mentálhigiéniában, hanem a zene terápiás erejében is hisz: férjével a családtagokat hozzák közelebb egymáshoz Daloló nevű módszerükkel.
Hogy kerültél kapcsolatba a mentálhigiénével és hogyan adódott a lehetőség, hogy közösen dolgozzatok?
PK: Kezdetben dolgoztam az egészségügyben, óvodapedagógusként és ezzel párhuzamosan mindig zenéltem is valamilyen formában. Nikolettet és munkásságát már azelőtt is szerettem, hogy az egyetemen találkoztunk volna. A tanulmányaink során kerültünk közvetlen viszonyba egymással, hiszen az önismereti órákon nemcsak a saját, belső világunkat, hanem másokat is jobban megismerhettük. Egy idő után kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt működni. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ő egy ismert ember. Ez nem befolyásolta soha a közös munkát.
A színházi életedbe hogyan tudtad beépíteni, amit az emberi lélekről tanultál?
GN: Teljesen felgyorsult a világ. A Madách Színházban, már nyári szünetet sem tartunk. 2018-ban a legforróbb napokat is a Rocksuli musical szigorú tanárnőjeként vagy a Mamma Mia életvidám Donnájaként töltöttem és jártam az országot a zenekarommal a Club54-gyel. Nem volt időm nyaralni, viszont télen két héten át Tenerifén a tenger mellett töltődtem fel. Boldog vagyok, hogy már sokkal jobban kezelem a stresszt, mert régen természetemnél fogva hajalmos voltam arra, hogy türelmetlenné váljak önmagammal. Legtöbbször elfojtottam a dühömet, bár szerettem volna változtatni ezen, nem tudtam, hogyan fejezhetném ki magamat asszertív módon. A stressznek annyi haszna van, hogy büntetlenül táplálkozhatok, mert a feszültség leégeti rólam a felesleges kilókat.
Mitől lettél zárkózott, rágódó típus?
GN: Az én édesanyám, aki egyedül nevelt és kicsit talán férfi szerepbe is kényszerült emiatt, azt tanította, hogy a problémákba mindig bele kell állni. Én automatikusan így életem egészen addig, amíg egy volt párom édesanyja azt a tanácsot nem adta a fiának: „Gyerekem, ha neked ott rossz, fuss el onnan!” Ekkor döbbentem rá, hogy így is lehet. Elkerülni és elengedni a kellemetlent. Azt mondom ilyenkor, hogy föladom, ami nem azt jelenti, hogy kétségbe esem, hanem hogy felnyújtom az égieknek, engedem, hogy rendezzék a problémát ők és az idő. Vannak helyzetek, amikbe nem biztos, hogy bele kell álljunk, mert csak ártunk vele. A példa kedvéért: ha a villamoson megtámadnak valakit csoportosan és te egyedül akarsz igazságot tenni, hat ember ellen akár. Muszáj mérlegelni egy ilyen szituációt, nem biztos, hogy megéri bevonódni. Vannak persze kényszerhelyzetek, amikor muszáj helytállni, de a legtöbb problémát azzal okozzuk magunknak, hogy túl jók akarunk lenni, helyesen akarunk viselkedni, dolgozik az egónk. Ebből pedig az adódhat, hogy nem merünk segítséget kérni. A lelki nehézségek, traumák legalább annyira igénylik, hogy valaki begyógyítsa őket, mint a testi gondok. Azt a kissé nyers talán, de érzékletes példát szoktam ilyenkor felhozni, hogyha nőgyógyászati problémája alakul ki valakinek, szerencsés esetben nem a családjához fordul kezelésért, hanem felkeres egy orvost.
Milyen helyzetekben és hogyan tudtok segíteni másoknak?
GN: Az egyéni ülések nagyon hatásosak, viszont vannak felismerések, amik csak a közösségben tudnak megszületni. Általában 5, de maximum 8 fős csoportjaink vannak, ahol különböző interaktív gyakorlatok és a segítő beszélgetés módszerével dolgozunk. Kezdetben azt hittük, hogy a homogenitás a fontos, az a jó, ha hasonló problémával küzdő, azonos korú és nemű emberek vannak a csoportban. De rájöttünk hamar, hogy a résztvevők különbözőségből mindenki egyénileg profitál. Meglepő volt számomra, de nemcsak a nőket, a férfiakat is érdekli ez a lehetőség, ráadásul ez egy anyagilag sokkal kevésbé megterhelő kezelés, mint ahogyan ez a köztudatban benne van.
PK: A csoportunk az Óbudai Anyapontban működik, ami a Mamuska Mumuska névre hallgat. Kicsit talán viccesen hangzik, de arra próbál utalni, hogy mennyire meghatároznak bennünket a gyerekkori beidegződéseink, élményeink, emlékeink, főleg azok, amelyeket a szüleink kapcsán élünk meg. A legtöbb felnőttkori elakadás ugyanis ebből adódhat. Talán régen a családok többet beszélgettek, manapság azonban az érzéseink felismerése és megosztása már nehezebben megy. Mindenkinek szüksége lehet támogatásra, megértő kísérésre a kritikus időszakokban. Védőnőkkel és több civil társasággal is összefogunk, egy egész kapcsolati hálót építettünk ki annak érdekében, hogy bárki, aki magára marad ebben az őrült rohanásban, beszélhessen az érzéseiről és érezze úgy, hogy helye van a világban.
A népszerű újságíró leporolta pszichológus diplomáját és pár éve áthangolta hivatását.
Leadfotó és fotók: Gallusz Nikolett
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
