Gabriel García Márquez élete maga volt a mágikus realizmus – 94 éve született a Nobel-díjas író
Szerelem és magány
Márquez 1956-ban hazatért, két évvel később pedig feleségül vette gyermekkori szerelmét, Mercedest, akivel két fiuk született, Rodrigo és Gonzalo. A család szinte állandóan úton volt: Márquez Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott egy hírügynökség munkatársaként. Elkezdte érdekelni a filmezés, ami miatt irodalmi téren öt éves alkotói válság következett, mígnem 1965-ben a családi nyaralásra tartva az Acapulcóba vezető úton, érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára és témájára, amikor hirtelen megjelent előtte a „regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Rögtön megfordíttatta az autót, hazaérve pedig 18 hónapra bezárkózott a szobájába, és csak írt és dohányzott.
Ennek eredménye lett leghíresebb műve, a Száz év magány. Az 1967-ben elkészült regény a Buendía család misztikus, csodás története, az úgynevezett mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott, pillanatok alatt szétkapkodták, több tucat nyelvre lefordították, díjak özönével jutalmazták. Pablo Neruda így nyilatkozott a regényről: „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta.”
Márquez egy ideig Spanyolországban, majd a hetvenes évek végétől ismét Mexikóban élt, és egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, 1982-ben pedig élete és munkssága legnagyobb elismerését, a Nobel-díjat.
Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. 1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, később demenciát. Évek óta visszavonultan élt, az írással azonban nem hagyott fel. “Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni” – ezzel a mondattal indította útjára azt a hatalmas regényfolyamot, amit a saját életéről szándékozott megírni. Végül a tervezett háromból csupán az elsőt készítette el, Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel. Ez volt élete első 30 évének és íróvá válásának lenyomata. Sajnos a két évvel később megjelent Bánatos kurváim emlékezete című regénnyel és a 2010-es Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötetével pontot is tett irodalmi pályafutására, és 2014-ben bekövetkezett haláláig már nem publikált többet, ugyanakkor regényes memoárja arról biztosít minket, hogy ez a rendkívüli ember már élete első három évtizedében annyit élt, ami másnak egy hosszú élet alatt sem adatik meg.
Gabriel García Márquez 2014-ben, 87 évesen távozott az élők sorából, életműve révén azonban halhatatlanná vált. Tehetsége abban rejlett, hogy egyszerű és élvezetes módon volt képes megmutatni a mindennapokban rejlő varázslatot. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, illetve a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik.
Többek között tőle származik a két kőkorszaki szaki parádés szövege is.
Leadfotó: Profimedia - RedDot
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
